A blues-mester, aki kilógott a sorból: Rory Gallagher
Zsemleképű, álmos szemű ír fiatalember, jobbára kockás ingben, kezében egy ütött-kopott, dögös-dallamosan szóló gitárral, mögötte egy ásatag Vox vagy Fender erősítővel. A blues-rajongók már ennyiből is rájöhetnek, hogy ma Rory Gallagherre emlékezünk.
A hat húr és a 12-es ritmusok mestere, az örök kisfiú, akinek csak a zene volt a fontos, a sztárlét soha, a rock egyik legrokonszenvesebb egyénisége, akit imádott a közönsége, mégis a magányba halt bele, március 2-én lenne 65 éves, de már 18 évvel ezelőtt örökre letette hangszerét.
1985. január 22. Aki aznap ott tolongott-tombolt a Budapest Sportcsarnokban, soha nem felejti el azt az estét. Voltunk néhány ezren, akik már másfél évtized vártunk erre a találkozásra, és a kezdés csak késett. Aztán kiderült, hogy nem holmi sztárhisztiről volt szó: Rory egyik muzeális előerősítője elfáradt, már pedig neki arra a hangzásra szüksége volt, hiszen attól szólt igazán „Rory-san” a gitár. Kínáltak neki a szervezők egy másikat, hiába, a zenész hajthatatlan volt. Végül megbütykölték, Gallagher belelendült és abba se hagyta 3 órán keresztül: volt ott rock and roll, lassú blues, akusztikus blokk – Mark Feltham isteni herflijével – szólt a bottleneck és az a whisky-áztatta hang, amelyet már akkor megirigyelt volna egy öreg gyapotszedő néger, amikor Rory még 20 is alig volt.
A nagy brit blues-boom utolsó aranyágához tartozott a Taste, amely 1967-ben Dublinból – némi hamburgi kitérővel - Londonba tette át a székhelyét, átlendültek a Marquee klub kötelező ugródeszkáján, és két stúdiólemezükkel rock-történelmet írtak. Egy olyan korszakban, amikor Eric Clapton, Peter Green, Jimmy Page, Mick Taylor, Kim Simmonds nyomták a bluest a szigetországban, a Taste (1969) és az On The Boards (1970) albumokon egy tejfeles szájú ír fiú egy alig 100 dollárért vett 1961-es „napégette” Fender Stratocasterrel újat tudott mutatni. Ő ugyanis a blues dallamvilágába finoman, alig észrevehetően szőtte bele szülőföldje lágyabb, szelídebb melódiáit, szerette a csendes, már-már meditatív intermezzókat, hogy aztán utána szétessen a lemezjátszó a szinte vadállati dinamikától. Sajnos a Taste is a rövid életű csodákhoz tartozott (a Sugar Mama, a Blister On The Moon, a Born On The Wrong Side of Time, a What’s Going On, a Morning Sun, az Eat My Words nélkül lehet élni, csak nem érdemes…), Rory túlságosan maga akart csinálni mindent, pedig társai, Richard McCracken és John „Gypsy” Wilson sem voltak akármilyen zenészek. Az 1970-es Wight-szigeti koncertjük után annyira elégedetlen volt a csapatmunkával, hogy rögtön feloszlatta a bandát. (Szerencsére kiadtak belőle két lemezt is, és természetesen a Taste is kedvence lett a kalózkiadóknak…).
Rory élete hátralévő negyedszázadban fáradhatatlanul játszott tovább, többnyire trióban – néha egy-egy billentyűst vagy szájharmonikást vett magához – zenéje rock-osabbá vált, de a gyökereket soha nem felejtette el. Voltak emlékezetes stúdiólemezei (Rory Gallagher, 1971, Deuce, 1971, Top Priority, 1979, Defender, 1987, Fresh Evidence, 1990), de igazán a színpadon volt elemében, az 1972-es Live in Europe, és az 1974-es Irish Tour kötelező tananyag! (Vagyunk azért páran, akik már CD-ről hallgathatjuk azt a bizonyos 1985. január 22-i bulit is…). Szólópályájának is akadtak nagyszerű mérföldkövei: Messing With The Kid, Going To My Home Town, I,m Not Awaken Yet, Just A Smile, Shadowplay, Follow Me, A Million Miles Away…Mindene volt a koncertezés, és valahol ez lett a végzete. Soha nem találta meg élete párját, a zenébe ölte minden energiáját. Az évek múltával egyre többet ivott és közben valósággal paranoiás félelem vett rajta úrrá a repüléstől. Nyugtatókat kapott, amelyek az alkohollal vegyítve lassan tönkretették a máját. Májátültetést hajtottak végre rajta, de szervezete kivetette magából az idegen testet. A legnagyobb ír bluesman 1995. június 14-én meghalt.
Rory Gallagher emlékét nem csupán a rajongók őrzik szomorú szeretettel. Otthona, Cork róla nevezett el egy zenei könyvtárat, már 1997-ben teret és szobrot kapott a városban. A dublini Temple Bar egyik sarkát híres gitárjának bronzmása díszíti. Az emléksarkot maga Dublin főpolgármestere avatta fel. 2010 óta életnagyságú bronzszobra áll szülővárosában, Ballyshannonban is, ahol tiszteletére minden nyáron blues-fesztivált tartanak.
