Bayern Media Group

1964 a Beatles világméretű robbanásának éve, letarolnak minden slágerlistát, beveszik Amerikát, és a pop-zene után a filmvásznon is hódítanak. A sors különös fintora, hogy a „nagyonangol, nagyonliverpudli” fiúkat egy Pennsylvaniából áttelepült amerikai rendező irányítja, aki igazán a szigetországban vált híressé. A Fab Four és Richard Lester zseniális találkozása az A Hard Day’s Night, vagy magyarul az Egy nehéz nap éjszakája, amelyet annak idején csak 4 év késéssel mutattak be hazánkban – akkor, amikor a Beatles már zeneileg és emberileg egyaránt túl volt akkori önmagától, de sem a mozi, sem a zene nem porosodik azóta sem.

https://www.youtube.com/watch?v=Cn0_qWYMROY

         Egy amerikai kritikus „a wurlitzer Aranypolgára” címmel tüntette ki Lester és a Beatles filmjét. Persze minden összehasonlítás sántít, de az kétségtelen, hogy ahogy Orson Welles filmje mérföldkő a sajtó ábrázolásában, úgy az  Egy nehéz nap éjszakája is merőben új stílust hozott a „zenés könnyűzenei filmek” műfajában. Voltak már korábban is olyan filmek aktuális sztárok főszereplésével Elvis Presley-től Cliff Richardon át Bobby Solóig, amelyeknek egyetlen céljuk volt: a futó slágerek népszerűsítése, a dalokat pedig beleágyazták többnyire valami szirupos, természetesen happy enddel végződő történetbe. A Beatles ezzel szemben önmagáról készített „mockumentary”-t, azaz ironikus dokumentumfilmet, amelyben nemcsak a show-bizniszt, a sztárkultuszt, a bulvármédiát fricskázzák meg, hanem saját magukat is, megtetézve egy rémségesen csúnya, született bajkeverő nagypapával. (Wilfrid Brambell). Bár volt a filmnek forgatókönyve, Alun Owen munkája, John, Paul, George és Ringo ezt fölöttébb szabadon kezelték, a poénok többségét ők találták ki menet közben, beleszőve az angol nonszensz humor elemeit, évekkel megelőzve a Monty Pythont. (Mellesleg két hónappal a filmbemutató előtt jelent meg John Lennon első kötete, a lefordíthatatlan című In His Own Write, abszurdjaival, nyelvfacsaró verseivel és jeleneteivel.) Nem kellett szerepet játszaniuk, önmaguk lehettek – paradox módon ellentétben a hajszás turnék világával, az őrjöngő rajongók sikításától számukra is élvezhetetlen koncertek sorozatával.

Maga a lemez csak félig „sound-track”: az LP első oldala tartalmazza a filmben elhangzott új dalokat, míg a második oldal a „maradék” – soha rosszabb resztlit, sőt, egyes ítészek szerint ez utóbbi igényesebb. Ízléseken nem érdemes vitatkozni, az viszont tény, hogy a filmzene-oldalon minimum négy abszolút klasszikus hallható: a címadó, rohanva csengő-bongó dal, hatalmas, nyitány-szerű, 12 húros gitárleütésével, a gyermekien egyszerű, játékos-szájharmonikás I Should Have Known Better, ami a filmben kétszer is elhangzik – egyszer a vonaton, egyszer a koncerten (ez utóbbiból egy részlet bekerült Kovács András 1968-ban készült Extázis 7-től 10-ig című filmjébe is) -  a Beatles-líra egyik legszebb darabja, a latinos-akusztikus And I Love Her George Harrison kifinomult gitárszólójával és Ringo Starr bongóival, és végül Can’t Buy Me Love erőszakos rhythm-and-blues-a. Ez utóbbihoz fűződik a film labda nélküli rögbi-jelenete, amely állítólag Michelangelo Antonionit is megihlette a Nagyítás teniszpantomim-zárójelenetéhez. És akkor még ott van az If I Fell különleges spirális szerkezetű dallama, a sokszor megcsodált Beatles-vokállal, amely végképp megcáfolja a „Beatlest játszani bárki tud” kezdetű nagyképű kijelentést.  

A második oldal is bővelkedik finomságokban: Paul McCartney évtizedekkel később is büszke volt a kissé baljós hangulatú Things We Said Today akkord- és ritmusváltásaira. Lennon az I’ll Cry Insteaddel mintegy megelőlegezi témájában és hangulatában a Help!-et, csak még kevesebb benne a kétségbeesés. A You Can’t Do That-tel Paul Can’t Buy Me Love-jára válaszol a nem kevésbé dögös R&B-zal, míg az I’ll Be Back melankóliája az And Love Her ellenpárja. Ekkoriban kezdett John és Paul külön dolgozni és ez az egészséges rivalizálás a konkrét dalokban is tetten érhető.

Lester és a Beatles közös története még folytatódott: a Help! James Bond-paródiájából (1965) sajnos hiányzik az a spontainetás, ami az első filmet jellemezte, de ma is nézhető, a zene pedig újabb árnyalatokkal gazdagította az együttes immár ezer színű palettáját. 1967-ben a rendező Lennont hívta meg a Hogyan nyertem meg a háborút? című gyilkos szatírájához, amely nemcsak John fekete humorával, hanem hamarosan kibontakozó békeharcos tevékenységével is összhangban volt.

Richard Lestert (1932. január 19)   később is a szellemes, fordulatos, remek tempóval vágott filmek mestereként ismerték. 1965-ben A csábítás trükkjével (The Knack ...and How to Get I) tCannes-ban Aranypálmát nyert, nagy sikert aratott a Pénzt vagy életet! terrorista történetével (1974), a Superman II. és III. részével, de alighanem legemlékezetesebb a Három testőr-trilógiája, amely sok tekintetben rímelt az Egy nehéz nap éjszakájára: mindkét film a barátságról, az együvé tartozásról, a kalandvágyról, a féktelen életszeretetről (is) szól, de ahogy a Beatles-filmben a rajongással párhuzamosan kifigurázza a modern szórakoztató ipart, a Dumas hősei iránti tisztelet mellett idézőjelbe teszi az egész mítoszt, a testőr-romantikát. Lehet, hogy csupán a véletlen műve, hogy az Egy nehéz nap éjszakáját Olaszországban Tutti per uno (Mindenki egyért) címen vetítették?

Track list:

A oldal:

1.      A Hard Day's Night     

2.      I Should Have Known Better"  

3.      If I Fell  

4.      I'm Happy Just to Dance with You          

5.      And I Love Her

6.      Tell Me Why

7.      Can't Buy Me Love

B-oldal:

8.      Any Time at All  

9.      I'll Cry Instead  

10.    Things We Said Today         

11     When I Get Home  

12.    You Can't Do That  

13.    I'll Be Back 

Következik: The Yardbirds: Five Live Yardbirds (1964)

Már megjelenésében, jóságos, szakállas arcában is van valami időnkívüli. Mintha egyenesen Zeusz küldte volna ide, hogy az ég és a föld képeit a legfőbb isteni adománnyá, zenévé varázsolja. Hetven  esztendős az "emberarcú kortárs zene" egyik legnagyobb alakja, Vangelis.    

A görög billentyűs-zeneszerző Evanghelos Odysseas Papathanassiou néven született 1943. március 29-én Volosban. Tizenéves korában, mint kortársai, őt is a rockzene vonzotta, még otthon hozta létre az Aphrodite,s Child együttest, amely 1968-ban egy Pachebel-darab átiratával, a Rain And Tears cíművel berobbant a világ élvonalába. A zenekar, amelynek énekese Demis Roussos volt, öt évig játszotta klasszikus ihletésű muzsikáját, a csúcsra az 1972-ben kiadott 666 című kollázslemezzel jutott.

Vangelist ekkor már azonban az új elektronikus hangszerek és a nagyobb, tematikus kompozíciók érdekelték. És mindenekelőtt az önálló, a siker hangos, számára idegen, majdhogynem ellenséges világától távoli elmélyült alkotó munka. Már 1971-ben jelent meg a Fais Que Ton Réve Devienne Réel (Legyen álmod valóság) című önálló lemeze, a 68-as diákmozgalmakat megörökítő hangmontázs. Ez a "látható" zene lett a visszavonultan élő muzsikus egyik vezérlője immár több, mint három évtizedes szólópályafutásán.

Vangelist ma már a filmtörténet olyan nagy zeneszerzői mellett emlegetik, mint Rózsa Miklós, Nino Rota, vagy John Williams. Dramaturgiai pillért adott Hugh Hudson Tűzszekerek című, olimpiai témájú filmjének (Oscar-díjat is kapott érte), dolgozott honfitársával, Costa-Gavrasszal (Eltűntnek nyilvánítva), az ő zenéjére jelent meg a Szárnyas fejvadász, és sokak vélekednek úgy, hogy a Bounty új változata, Ridley Scott 1492-je és Oliver Stone Nagy Sándora elsősorban Vangelis zenéje miatt nézhető. Nem véletlen, hogy a Tűzszekerek és az 1492 zenéjét koncertszerűen is előadják. Vangelis ezeket megelőzően már dolgozott Frédéric Rossif és Jacques-Yves Cousteau természetfilmjeiben, és Francois Reichenbachnak a vendégmunkásokról szóló dokumentumfilmjéhez, az Ignacióhoz is ő írt zenét. Ezek a többnyire egyszerű, csaknem minimalista dallamú, az elektronikát is emberivé tevő zenék úgy meg tudják mozgatni a képzeletet, mintha csak agyunkban vetítenék a filmeket, de azok a darabjai, amelyek nem filmhez készültek, szintén elindíthatják egy mozgóképekben gondolkodó ember agyát.

A filmzene persze csak egy része Vangelis hatalmas életművének. Készített nagyszabású oratóriumszerű műveket - ilyen volt az 1975-ös Heaven And Hell, az 1984-es Mask, vagy a Mars-expedíció tiszteletére az athéni Akropolisz lábánál 2001-ben előadott Mythodea -, világzenei kísérlete volt az 1979-es China, a Spiral és az Albedo 039 az űrzene felé hajlott, míg a See You Laterben a 80-as évek elejének háborús hisztériáját örökítette meg. (Több motívuma nálunk tv- és rádióműsorok szignáljává vált.) 1978-ban vizuálissá tette azok számára is a párizsi ulrtamodern Pompidou kulturális központot (Beaubourg), aki soha nem látták élőben az épületet. Német nyelvű sanzonlemezt vett fel a legnagyobb olasz Brecht-énekesnővel, Milvával, a görög népzene hagyományai szólalnak meg azon a két albumon, amelyet Irene Papasnak írt, az El Greco festményeire írt művének sztárvendége pedig a világhírű katalán szoprán, Monserrat Caballé volt. Többször dolgozott együtt Jon Andersonnal, a Yes énekesével, sikeres lemezük volt a Máltai sólyom című legendás "fekete filmet" felelevenítő Friends of Mr. Cairo. Zenét komponált a 2000-es Sydney nyári olimpiai játékok záróünnepségére, a 2004-es athéni olimpia szignálját is ő jegyezte. 2012-ben a londoni játékok nyitógáláján felhangzott a Tűzszekerek zenéje is.

Vangelis világpolgár. A 60-as években a "fekete ezredesek" diktatúrája elől menekült el Görögországból, élt Párizsban, Londonban, Los Angelesben, de az utóbbi évtizedben egyre gyakrabban tér haza. Ritkán koncertezik, még ritkábban nyilatkozik. Magánélete tabu, csupán annyit lehet tudni, hogy hosszú ideig együtt élt egy Véronique Skawinska nevű lengyel származású fotósnővel. "Amióta az eszemet tudom, a zene párhuzamos volt mindennel, amit csináltam és gondoltam. A zene a legjobb eszköz arra, hogy megértsük a világot és kommunikáljunk a természettel" - mondta néhány évvel ezelőtt.

Already in his appearance, kind bearded face, there is something beyond time. As if Zeus had sent him here to turn pictures of the sky and of the earth into a supreme divine donation of music. One of the major figures of contemporary music is the seventy-year-old Vangelis.

The Greek keyboardist and composer Evanghelos Odysseas Papathanassiou was born on March 29th 1943 in Volos. In his early teen years like his peers, he was attracted to rock music, he created the Aphrodite’s Child band at home, which burst into the world with a Pachebel transcript, Rain And Tears in 1968. The band, whose lead singer Demis Roussos was playing classical-inspired music for five years, they reached the top in 1972 with the song entiteled 666.

Vangelis had already been using the new and improved electronic musical instruments and he was interested in thematic compositions. Above all, his independent success, away from the unfamiliar, almost hostile world was his intense creative work. His self-titled album Fais Que Ton Reve Devienne Reel (Make your dream a reality) appeared in 1971, the 1968 sound montage capturing the student movement. This "visible" music became the reclusive live musicians drive  for more than three decades of his solo career.

Vangelis in film history today is mentioned next to great composers such as Miklos Rozsa, Nino Rota, and John Williams. He gave dramatic pillars to Hugh Hudson's Chariots of Fire on the Olympic-themed film (received an Oscar), he worked with his compatriot, Costa Gavrasszal (Declared missing), his music appeared in Blade Runner, and many people believe that the Bounty’s new version , Ridley Scott’s 1492  and Oliver Stone's Alexander the Great is watchable because of Vangelis's music. It is no coincidence that the soundtrack of Chariots of Fire and 1492 is also performed as a music concert. Vangelis had previously worked with Frédéric Rossif and Jacques-Yves Cousteau's nature films and Francois Reichenbach’s documentary on migrant workers, he also wrote the music for Ignacio. These are mostly simple, almost minimalist melodiescans move one’s imagination as if his film was  projected in our brain, but those pieces that are not made for movies can ​​also launch moving pictures in a thinking man's mind.

The soundtrack is of course just a part of Vangelis’s life-work. He created major oratorio-like works – such as the 1975, Heaven and Hell ,1984 Mask, or the Mars Expedition in honor of the Athenian Acropolis foothills in 2001, Mythodea – His World Music attempt in 1979 China, the Spiral and Albedo 039, while depicting early 80's war hysteria in See You Later. (More of his motifs became signals on our TV and radio programs.) He recorded a chanson disc in German with the most important Italian Brecht singer Milva, Greek folk traditions are played on the two albums which were written by Irene Papas. He wrote the works for El Greco paintings and his guest star was the world-famous catalan soprano Montserrat Caballé. He worked with Jon Anderson several times and the vocalist of Yes, their success album was The Maltese Falcon's legendary "black film" reviving Friends of Mr. Cairo. He composed music for the 2000 Sydney Olympic Games closing ceremony, he also remarked the signal of the 2004 Athens Olympics. In 2012, the opening of the London Games, his music, Chariots of Fire was heard.

Vangelis is a global citizen. In the 60s he fled from the "black colonels' dictatorship in Greece, he lived in Paris, London and Los Angeles, but in the last decades he returned home more and more often. He rarely gives concerts, and even more rarely gives statements. His personal life is taboo, all we know is that he lived with a Polish-born photographer, Véronique Skawinska for a long time. "Ever since I can remember, music was parallel with everything I did and thought. Music is the best way to understand the world and communicate with nature" – he said a few years ago.

Produced By George Martin

A fascinating journey through the life of the producer who changed the world...

This DVD is, significantly, a production for the BBC’s Arena, which gives it the edge over ITV/ Sky’s slicker, more promo-faced South Bank Show. Here we get the familiar story of George Martin told with a brilliant freshness. Naturally The Beatles’ story is threaded through Martin’s (Ringo and Sir Paul contribute, both full of affection for their old headmaster), but for once we get the early years (the breadline childhood, the Fleet Air Arm), the comedy years (Bernard Cribbins and Rolf Harris), and the post-Fabs years (Mahavishnu Orchestra!), as well as a visit to Montserrat, where Martin built his second Air Studios (destroyed by Hurricane Hugo).

The story is told in a pleasantly jumbled up fashion, as if someone just threw the tapes up in the air. Martin’s son Giles conducts several interviews, and at one point is charmingly admonished by his dad for trying to make him admit that he was ambitious. Macca recalls a dinner in Paris hosted by Epstein where they were served “phallic delicacies”. Ringo reveals a collective Beatle fancying of Judy, now Lady Martin. Michael Palin discusses The Goons with Sir George. And throughout the programme there is a strong sense of just how extraordinary a person George Martin is. He remains the modest patrician, the polite innovator, and the man whose suggestions helped to change popular music (at one point, he explains how McCartney’s staccato verses for “Eleanor Rigby” reminded him of Bernard Hermann, which led him to the sawing orchestral arrangement - Psycho out of Father Mackenzie!)

You also get a sense of the man’s inner steel. This is a producer unfazed by neither Lennon nor McCartney. Told by EMI that The Beatles didn’t want his name on Let It Be, he says, “I wasn’t having that,” adding that he suggested the credit should be “produced by George Martin, over-produced by Phil Spector”. Martin was never a yes-man (Rolf Harris, interviewed, is still amazed that George bluntly told him the aboriginal music he wanted on “Sun Arise” was “boring”). After years of the Lennon version of history, in which Martin’s role as the mythic fifth Beatle was sharply denigrated, it’s good to be shown how important he was, moving from practical suggestions (beginning a song with the chorus) to introducing the band to new ideas, and then working as an equal partner on creating new worlds.

The origins of these new worlds were unknown to Phil Spector. Martin says of his first encounter with The Beatles, “I didn’t know them from Adam, but they knew me,” Martin says, because the band had seen his name on records by Peter Sellers and Spike Milligan. When he adds, “Building up Sergeant Pepper became a bit like working on a Peter Sellers record,” he says, you see how a career as a comedy producer gave him both The Beatles’ respect – The Goons were as important to Lennon as Chuck Berry – and the open-mindedness to make a record like “Strawberry Fields Forever”. (And in the end, he could have said, after the disaster of Let It Be, they came crawling back to make Abbey Road.)

This is a brilliant DVD, with huge chunks of Martin productions, from America to Irene Handl, from Humphrey Lyttelton to Jeff Beck (the extras are extended Giles Martin interviews, as well as tributes from the slightly random trio of Rick Rubin, T-Bone Burnett and Ken Scott). Its most poignant moment comes when Martin, now in his 80s, visits the devastated Air Studios in Montserrat. “It's like everything in life,” he says, “Everything has a period. You bring something out of nothing but it always goes back to nothing again.” Looking at George Martin’s career, it’s impossible to believe that’s true.

Tört angolság  33 1/3-os luxuskivitelben

Bár nem kerek az évforduló, a 33 1/3 mégiscsak szimbolikus értelmű a rock-zenében. Ezért lehet mégis ünnepinek nevezni azt a luxuskiadást, amellyel Marianne Faithfull 1979-ben megjelent mérföldkő-albumát, a Broken Englisht megtisztelték.

A lemez, amely egy új, a pokolból feltámadt, a rock és a sanzon világát egyedülálló módon ötvöző, imádnivalóan füstős hangú Marianne születését jelezte, gyógyír, traumák sorozatának feldolgozása volt az énekesnő számára. Elvesztette volt férjével szemben gyermekének nevelési jogát, szakított Mick Jaggerrel, öngyilkosságot kísérelt meg, belesüllyedt a heroin-függőségbe, és két évig az utcán élt a londoni Sohóban. Idáig jutott az arisztokrata származású, budapesti születésű édesanyja révén Leopold Sacher-Masoch-hal is távoli rokonságot ápoló Marienne, de mindezt túlélte.

A megváltást a punk hozta neki: igaz, hogy nem volt hajlandó eljátszani Sid Vicious anyját a The Great Rock and Roll Swindle című filmben, de egy Chelsea-beli foglalt házban telepedett le akkori barátjával, Ben Brierly-vel, a The Vibrators basszusgitárosával, és barátságot kötött a Sex Pistols, valamint a The Clash tagjaival. Mindezek az élmények csapódtak le azon a lemezen, amely új lendületet adott megtört pályafutásának, és amely kijelölte azóta is következetes útját.

A Broken English, az akkor éppen 33 esztendős Marianne munkája egyike azon kevés példának, amikor egy nő magáévá teszi a rock nihilisztikus katarzisát. Korábban csak Janis Joplin és Patti Smith volt képes erre, igaz, Janis bele is pusztult, Patti és Marianne viszont ebből merítettek hihetetlen erőket.

Ehhez azonban kőkemény férfitársak is kellettek az alkotásban. A szinte improvizatívnak ható, dühös-pornografikus Why D’Ya Do It? Heathcote Williams kortárs angol költő versére született, míg az album leghíresebb dalának, a The Ballad of Lucy Jordannak az amerikai Shel Silverstein a szerzője, aki Uncle Shelby néven elsősorban gyermekkönyveiről híresült el. Ebben egy külvárosi háziasszony olyan csillogó életről álmodik, mint amilyenben Marianne a 60-as években külső szemlélő számára fürdőzött, és éppen az ő előadása rántja le a leplet e talmi csillogásról. A dalt Marianne először Dr. Hooktól hallotta, és úgy gondolta, hogy női hanggal sokkal jobb lenne…Megtaláljuk a lemezen John Lennon keserű-ironikus dalát, a Working Class Herót is. Maga Lennon jobban szerette Marianne változatát a sajátjánál is.

A The Witches Song egy 60-as évekbeli marokkói kirándulás emléke, Jaggerrel. Út közben megálltak Madridban és a Pradóban az énekesnőt nagyon megragadta Goya Boszorkányszombat című rajza. A Guilt egyfajta „katolikus blues”, míg a címadó dal igazi hangkísérlet, amelyben Stevie Winwood szintetizátorai játsszák a főszerepet. A Broken English ihletője egyébként bizonyos értelemben Ulrike Meinhof volt, a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció (RAF), vagy más néven, a Baader-Meinhof csoport egyik alapítja, aki Marianne szimpatizált, mert, mint ő, „önpusztító volt és tele haraggal” és éppen a Chelsea-beli házban látott róluk egy dokumentumfilmet, amelynek volt egy zavaros felirata: „tört angol, beszélt angol” (broken English, spoken English).

A De Luxe kiadásra rákerült a Sister Morphine is, amelyben Faithfull a Jagger-Richards kettős társszerzője volt. A dal a Rolling Stones 1971-es Sticky Fingers-ének egyik döbbenetes felvétele volt, Marianne-tól még inkább az, mert abszolút belülről szól…

Azóta Marianne Faithfull számos nagyszerű lemezzel ajándékozott meg minket. A 90-es évek második felében különösen elemében volt, amikor felfedezte magának Bertolt Brechtet, akinek songjait neki találták ki. Aki hallotta élőben – szerencsére Budapesten is hallhatta – a 20. Century Bluest (1997) soha nem felejti el, de legalább ennyire megérinthette közép-európai szívünket a Seven Deady Sins (1998). És még csak ezután jöttek az énekesnő olyan dalba öltöztetett gyónásai, mint a Vagabond Ways (1999), vagy a 2005-ös Before The Poison, amelyet P.J. Harvey-val közösen készített.

Jó esély volt arra, hogy Marianne a rock Edith Piafja lesz. Szerencsére jobb sors jutott neki, és sebeiből szépséget, az elviselhetetlenségből harmóniát tudott teremteni. 

Marianne Faithfull - Broken English: Deluxe Edition

 33 and a third-year anniversary edition of the cathartic classic...

For Marianne Faithfull, it’s fair to say that the decade leading up to Broken English was somewhat traumatic. She lost custody of her son to her ex-husband, split with Mick Jagger, attempted suicide, lapsed into heroin addiction, and spent two years living rough on the streets of Soho. When she finally got back into the recording studio, the results were a little baffling: two country & western albums for the ill-fated NEMS label, backed by Joe Cocker’s Grease Band.

Salvation came in the form of punk. Faithfull may have turned down the part of playing Sid Vicious’s mother in The Great Rock ‘N’ Roll Swindle, but she did move into a Chelsea squat with Ben Brierly – bassist with The Vibrators – and hung out with members of The Clash and the Pistols. All of this fed into the album that would define her recording career, one where the fragile English rose showed herself being destroyed by her own thorns.

Rock ‘n’ roll had long been the home of the angry young man, but Broken English is one of the first examples of a female rock star appropriating rock’s nihilistic carthasis. There are no pretty ballads or folksy warbling: instead these are wracked, haunting tales, told over a hypnotic mesh of throbbing synths and wrecked guitars.

The centrepiece is “Why D’ya Do It?”, a furious, porn-flecked tirade against an inconstant lover. It sounds like it’s being improvised on the spot by Faithfull but was actually written by the English poet and painter Heathcote Williams (initially for Tina Turner, of all people). It’s one of several lyrics by male poets that fit Faithfull like a pair of custom-made stilettos. Most famous is the album’s lead single, “The Ballad Of Lucy Jordan”, Shel Silverstein’s tragic tale of a suburban housewife who dreams of the kind of life that Faithfull is supposed to have led in the 1960s.

“Guilt” is a slice of Catholic blues, given a ravaged, blue-eyed soul treatment. It’s written by Faithfull’s key collaborator, guitarist Barry Reynolds, who would soon go on to form the Compass Point All Stars with Sly & Robbie. It was on Broken English, however, that Reynolds pioneered the ice-cold dub he’d later apply to Grace Jones and Black Uhuru, with Steve Winwood providing innovative synth soundscapes. It’s no exaggeration to say that, sonically, Broken English can take its place alongside other game-changing releases of 1979 – Off The Wall, Scary Monsters, Fear Of Music – which shaped the next decade. The title track throbs and burbles eerily, a John Le Carre novel in dub; the wonderfully arid white reggae of “Why D’Ya Do It?” is a slow-motion explosion, all shards of explosive guitar. The jury is still out on whether Faithfull should have co-opted “Working Class Hero” (it was Lennon’s favourite version, for what it’s worth), but, as on “Lucy Jordan”, the backing is a wonderfully imperious, almost drumless slice of pulsating electronica.

Faithfull and her band also recorded a hatful of covers around this time (“This Is A Man’s World”, “Chain Of Fools”, etc) but Faithfull dislikes them all and insists that their presence here would dilute the impact of the album. The only one that survives is a chilling, dub-inflected version of “Sister Morphine”, which could be the definitive reading of the song she wrote with Jagger and Richards.

In lieu of more bonus songs is an excellent promotional film of three tracks by Derek Jarman (stylistically similar to his triptych for The Queen Is Dead a few years later), and an entire disc of “original mixes”. A “mix” suggests a few tweaks on the sound board, but these are completely different arrangements, rawer and more live sounding than the finished versions. “Brain Drain” (an unfinished Tim Hardin composition with a middle-eight penned by Brierly) sounds better, while the rock ‘n’ roll shuffle of “What’s The Hurry?” benefits from a wonderfully coruscating guitar. But, generally, the original mixes are rather dreary pub-funk versions, all pointless slap-bass and chugging guitars. It’s the original album that still stands up: as darkly poetic as Patti Smith, as icy as Grace Jones, as dark as Joy Division.

John Lewis

Q&A

Marianne Faithfull

Broken English was a bit of a dramatic shift from the C&W albums you’d just recorded...

God yes! I mean, I love country music. I find it very restful, a definite world with no shades of grey. But it wasn’t really what I wanted to do. I wanted full-on shading, I wanted to express myself and lay my emotions bare, in a way I’d never done before. Punk laid those options open for the first time.

How did you hook up with producer Mark Miller Munday?

The band had been rehearsing at a studio in Acton for a while before we recorded the album, and we collectively wrote the first two tracks. Mark Miller Munday was a friend, had faith in the project, and got Chris Blackwell interested. I first met Chris in the 60s – he always had these beautiful Jamaican girls like Millie hanging around his flat! The thing with Mark was that the whole class thing reared its ugly head. The band turned on him, because they thought he was posh. And I sided with them, solidarity with the workers and all that. So I estranged myself from Mark, and I wish that hadn’t happened. Because I wouldn’t have made it without him.

Why did you turn down a part in The Great Rock ‘N’ Roll Swindle?

I eventually decided that I just couldn’t play the junkie mother of Sid Vicious. I couldn’t bear the thought of my mother or my son having to see it. The scars of drug abuse hadn’t healed for me. But I did meet Russ Meyer, who was originally going to direct it. I also got to know the Pistols, through my second husband. I was great friends with Johnny Rotten. Liked him a lot.

What was Ulrike Meinhof’s influence on the title track?

There was a brilliant book about the Baader-Meinhof gang by Jillian Becker called Hitler’s Children. I wouldn’t say I sympathised with Ulrike but, like her, I was self-destructive and full of anger: I turned that anger on myself, she took it out on the world. I also remember watching a documentary, in our Chelsea basement squat, about the Red Army Faction and being intrigued by a garbled subtitle “broken English... spoken English”. I wrote it down and immediately thought, now *that’s* a song!

What’s the story behing “The Witches Song”?

That was inspired by a trip I took in the 1960s with Mick [Jagger] and our darling chauffer, Alan Dunn. We drove to Morocco to stay with the Gettys! En route, we stopped off at the Prado in Madrid, where I saw drawings of Goya’s rarely shown Witches Sabbath. I took it all in carefully for a time where I might need it. I see it as a kind of proto-feminist celebration.

Where did you hear “The Ballad Of Lucy Jordan”?

I was in this terrible touring production of The Rainmaker, with that guy from The Onedin Line, Peter Gilmore. Ha ha! Going from one theatrical boarding house to the next. My only respite was listening to Radio 1, and I fell in love with Dr Hook’s version of “Lucy Jordan”. I thought, if it was sung by a woman – or, more specifically, if it was sung by me! – it would take on a whole other meaning.

Why is “Sister Morphine” the only non-album track?

We taped lots of rock cover versions around that time, and that was the only one I find bearable. I’m sure fans want to hear the others – me shrieking through some James Brown song – but really, they’re not worth hearing. I was quite insistent with Universal that it would bring down the whole level, especially of an album that I’m so proud of. It’s about quality control!

INTERVIEW: JOHN LEWIS

A Zene szerepe a spirituális útkeresésben

Napjaink spirituális útkeresőinek mindennapi kenyere a meditáció, amely nem csupán a belső káoszt képes rendezni, vagy erősíteni a testi-lelki egészséget, hanem tágítja a tudás, az észlelés, a megismerés, a fantázia határait is. Ehhez az egyik legjobb segítőtárs a Zene.

Igen, így általában, a Zene, a megfejthetetlen eredetű téridő, amelyet valószínűleg még az Ősrobbanásból kaptunk. Az így keletkezett, több milliárd éve zengő hangokat pedig azok tudják leginkább közvetíteni felénk, akik megkapták a Teremtéstől a Tehetség, az univerzum minden rezdülésére való fogékonyság adományát.

Mint a Zene feltétlen rajongója, évtizedek óta rengeteg Zenét hallgatok, a legkülönbözőbb műfajokból. Idestova nyolc éve meditálok rendszeresen, és rájöttem arra, hogy nem csupán azok a Zenék, hangok képesek útitársul szegődni mellénk, amelyeket „spirituális Zenének” könyvelnek el, hanem azok is, amelyek eredetileg nem erre a célra készültek, ám alkotójuk ihletettsége révén mégis tökéletesen képesek az elmélyülés élményére.

Meditációm során éppen ezért rendszeresen váltogatom a „klasszikus meditációs zenéket” – OM, tibeti gongok, Sri Chinmoy vagy Pandit Ravi Shankar Zenéi – és a „világiakat”, amelyekből akkor is kihallok mindig újabb és újabb üzeneteket, ha már ezerszer hallottam őket. Nem kell ezeknek feltétlenül „relaxáló” hatásúaknak lenniük, csupán az kell, hogy egyetlen hang se menjen belőle veszendőbe számunkra hallgatásukkor. Nyilvánvaló, hogy e Zenék variációs lehetősége is végtelen, hiszen mindannyian más anyagból és szellemből vagyunk, és mindenki más Zenéből érzi ki, hogy melyik szólítja meg.

Melyek ezek a Zenék? Csak néhány példa saját tapasztalatomból: Jimi Hendrix egyes darabjai (különösen a 3rd Stone From The Sun, amelynek főmotívuma egyenesen a fényéveken túlról érkezett, vagy az 1983), Neil Young filmzenéje a Halott emberből (az emberi létezés, élet és halál összeütközésének visszhangjai), a Pink Floyd több nagyobb lélegzetű kompozíciója (Interstellar Overdrive, Saucerful of Secrets, Echoes, Set The Controls To The Heart of The Sun, Atom Heart Mother), vagy a Grateful Dead Dark Starja, amelyről , még a korabeli rock-sajtó is azt írta, hogy „annyi ideig szólal meg az emberben, ameddig érzi”.

De legalább ennyire fontosak a 20. századi klasszikusok, Bartók (számomra főleg a Zene ütős és húros hangszerekre, a Csodálatos mandarin és a zongoraversenyek), Stravinsky (mindenekelőtt a Tűzmadár), Erik Satie (a Gnossiennes és a Gymnopédies), a modern jazzból Miles Davis, a külső szemlélőnek sokszor elviselhetetlenül kaotikus, mégis egyetlen univerzális harmóniába áramló John Coltrane, Mahavishnu John McLaughlin (a Mahavishnu Orchestrával, önállóan és a Shaktival egyaránt) kelet-nyugati kanyargós keresztútjai, vagy Jan Garbarek szemérmesen érzékeny szaxofon-futamai. A kortárs repetitív zenéből nélkülözhetetlen Philip Glass (főleg a Koyaanisqatsi), vagy a rock-on belül ugyanezt az irányzatot követő King Crimson számos darabja, főleg a Larks Tongues in Aspics és a Starless. Ezek számomra nem csupán belső megnyugvást hoznak, hanem alkotókedvemet is serkentik, sokszor olyan gondolatokat hoznak a felszínre, önmagamról és a világról, amelyek még számomra is meglepőek. 

The Role of Music in the search for spiritual path

 Today's spiritual seekers daily bread is meditation, which is not only able to resolve the internal chaos, or strengthen the physical and mental health, but also broadens the knowledge, perception, cognition and fantasy boundaries. One of the best assistants is music.

Yes, in general, the music, the enigmatic origin of space-time, which is probably obtained from the ancient explosion (big boom). The resulting multi-billion years of the most sonorous sounds convey to us who have received the Talent of Genesis, the universe’s susceptibility donation.

As an absolute fan of music, I have listened to a wide range of genres for many decades. I’ve been meditating regularly for eight years now, and I realized that not only "spiritual music" and sounds are capable of being companions to meditation, also music which wasn’t made for this purpose, but their creator’s inspiration makes them perfectly capable of the experience of immersion.

During my meditation I regularly choose alternates between the "classical meditation music" - OM, Tibetan gongs, Sri Chinmoy and Pandit Ravi Shankar's music - and the 'secular', I hear different messages while listening to them even if I’ve heard it a thousand times. They do not have to be "relaxing", the important thing is that none of the notes get lost in it for us while listening. It is obvious that music has infinite variation of possibilities, since we are all from other material and spirit and everyone feels different music appeals to them.

What music is this? Just a few examples from my own experience: a few from Jimi Hendrix (especially 3rd Stone From The Sun, 1983), Neil Young's soundtrack from, Dead People (human existence, life and death conflict between echoes) Pink Floyd's long-winded composition (Interstellar Overdrive, Saucerful of Secrets, Echoes, Set the Controls to The Heart Of the Sun, Atom Heart Mother), or the Grateful Dead Dark Star, which, even in the contemporary rock press wrote that " it sounds in humans, as long as they feel it."

But, just as important are the 20th century classics, Bartok (for me, especially music’s percussion and stringed instruments, the Miraculous Mandarin and the piano concertos), Stravinsky (especially the Firebird), Erik Satie (the Gnossiennes and Gymnopedies). From modern jazz Miles Davis, for the outside viewer it is often unbearably chaotic, but one universal harmonious flow is John Coltrane, Mahavishnu John McLaughlin (of Mahavishnu Orchestra, both individually and Shaktival) east-west cross winding roads, or modestly sensitive saxophonist Jan Garbarek-races. From contemporary repetitive music an essential is Philip Glass (especially Koyaanisqatsi), or from rock within the same trend, several pieces from King Crimson, especially the Larks Tongues in Aspics and Starless. They bring me peace of mind not only internally, but also stimulate my creative mood. My thoughts are often taken to the surface about myself and about the world, which is surprising even to me.

A Pink Floyd, Simon  & Garfunkel és Chubby Checker az amerikai Nemzeti Hangtárban

Pontosan a 40. évfordulóra időzítve került be a Pink Floyd Dark Side of The Moon című lemeze az amerikai kongresszusi könyvtár Nemzeti Hangtárába (National Recording Registry) további 25, történelminek minősített hangfelvétel mellett.

A némi félreértéssel az „űrrock” egyik alaplemezének tartott album, amely sokkal inkább az ember és kizökkent világ feloldhatatlan feszültségének tökéletes hangképe, egyetlen, valójában csak a dalcímek által elválasztott összefüggő darab, amely a maga idejében a zene és a zenén túli hangok mesteri elegyítésével is szenzációt okozott. Egyes darabjai, mint a nyomasztó On The Run, a kijózanítóan tiszta és pontos Time, a Money, vagy a záró Eclipse, önmagukban is fogalommá váltak, miként a háttérből megszólaló gonosz kacagások, és sikolyok. Roger Waters, Rick Wright, Nick Mason és David Gilmour zenéje ezzel az albummal vált a nagyközönség számára is végleg emészthetővé, ugyanakkor nem engedtek igényességükből, súlyos mondanivalóikból, és hangzásbeli kísérletezési kedvükből sem, anélkül, hogy hagyták volna uralkodni a technikát maguk felett. Az addigi legösszeszedettebb, legtömörebb Pink Floyd-lemez volt, de azért még mindig ott lebegett felettük Syd Barett szelleme, ahogyan direktben meg is idézték őt a Brain Damage című dalban.  Első ízben fordult elő, hogy nemzetközi „slágert” tudtak produkálni a Money révén, emiatt akkoriban sok régi hívük el is átkozta őket, aztán – megenyhültek…Az idősebb magyar tv-nézők talán még emlékeznek rá, hogy egy gazdasági műsor szignálja is volt, de az akkori szerkesztők szívesen „idéztek” a Time-ból és a lemez más darabjaiból is. (A „vasfüggöny” miatt megúszták a jogdíjat).

A Dark Side of The Moon 1973. március 1-i megjelenésétől kezdve folyamatosan 741 hétig szerepelt a Billboard 200-as albumlistáján, 2006-ban pedig elérte az 1500 hetes össz-szereplést. Nagy-Britanniában minden idők 6. legsikeresebb albuma lett, az Egyesült Államokban már 15 évvel ezelőtt 15-szörös platinalemez lett.  A könyvtár indoklása szerint „briliáns, újító szellemű produkció a zene szolgálatában”. Négy évtizeddel első megjelenése után sem veszített semmit erejéből.

Ugyancsak bekerült az amerikai Nemzeti Hangtárba Paul Simon The Sound of Silence című dala, amelyet John F. Kennedy 1963-as meggyilkolása ihletett (Simon máskor úgy mesélte, hogy egy párizsi aluljáróban neki, az utcazenésznek pénzt adó lány volt a múzsa). A dal először 1964-ben jelent a Simon & Garfunkel duó előadásában kislemezen, de megbukott. Egy évvel később új hangszerelésben már felfigyeltek rá, de az igazi nagy áttörést 1967 jelentette, amikor ez a dal lett a főcímzenéje Mike Nichols Diploma előtt-jének (The Graduate). Simon és Garfunkel fellépéseiről azóta sem hiányozhat ez a dal, ezzel zárták például az 1981-es nagy Central Park-i bulit és az azt követő világturné koncertjeit. 2011-ben Simon 9/11 10. évfordulóján rendezett emlékkoncerten is a The Sound of Silence-et adta elő.

E történelmi felvételekhez társul Chubby Checker 1960-as number one dala, a The Twist, Hank Ballard szerzeménye, amely a méltatás szerint „a 60-as évek energiájának és izgalmának a szimbólumává vált”. A twist-mánia, amely annak idején végigsöpört a világon – nálunk is lelkesen tekerték magukat a fiatalok, óvodától felfelé, több korabeli filmbe is bekerült – ma már a nosztalgia-kategóriába tartozik, de egy jó „házibulinak”, ha még ismerjük ezt a fogalmat, ma is fénypontja lehet.