A Zene szerepe a spirituális útkeresésben
Napjaink spirituális útkeresőinek mindennapi kenyere a meditáció, amely nem csupán a belső káoszt képes rendezni, vagy erősíteni a testi-lelki egészséget, hanem tágítja a tudás, az észlelés, a megismerés, a fantázia határait is. Ehhez az egyik legjobb segítőtárs a Zene.
Igen, így általában, a Zene, a megfejthetetlen eredetű téridő, amelyet valószínűleg még az Ősrobbanásból kaptunk. Az így keletkezett, több milliárd éve zengő hangokat pedig azok tudják leginkább közvetíteni felénk, akik megkapták a Teremtéstől a Tehetség, az univerzum minden rezdülésére való fogékonyság adományát.
Mint a Zene feltétlen rajongója, évtizedek óta rengeteg Zenét hallgatok, a legkülönbözőbb műfajokból. Idestova nyolc éve meditálok rendszeresen, és rájöttem arra, hogy nem csupán azok a Zenék, hangok képesek útitársul szegődni mellénk, amelyeket „spirituális Zenének” könyvelnek el, hanem azok is, amelyek eredetileg nem erre a célra készültek, ám alkotójuk ihletettsége révén mégis tökéletesen képesek az elmélyülés élményére.
Meditációm során éppen ezért rendszeresen váltogatom a „klasszikus meditációs zenéket” – OM, tibeti gongok, Sri Chinmoy vagy Pandit Ravi Shankar Zenéi – és a „világiakat”, amelyekből akkor is kihallok mindig újabb és újabb üzeneteket, ha már ezerszer hallottam őket. Nem kell ezeknek feltétlenül „relaxáló” hatásúaknak lenniük, csupán az kell, hogy egyetlen hang se menjen belőle veszendőbe számunkra hallgatásukkor. Nyilvánvaló, hogy e Zenék variációs lehetősége is végtelen, hiszen mindannyian más anyagból és szellemből vagyunk, és mindenki más Zenéből érzi ki, hogy melyik szólítja meg.
Melyek ezek a Zenék? Csak néhány példa saját tapasztalatomból: Jimi Hendrix egyes darabjai (különösen a 3rd Stone From The Sun, amelynek főmotívuma egyenesen a fényéveken túlról érkezett, vagy az 1983), Neil Young filmzenéje a Halott emberből (az emberi létezés, élet és halál összeütközésének visszhangjai), a Pink Floyd több nagyobb lélegzetű kompozíciója (Interstellar Overdrive, Saucerful of Secrets, Echoes, Set The Controls To The Heart of The Sun, Atom Heart Mother), vagy a Grateful Dead Dark Starja, amelyről , még a korabeli rock-sajtó is azt írta, hogy „annyi ideig szólal meg az emberben, ameddig érzi”.
De legalább ennyire fontosak a 20. századi klasszikusok, Bartók (számomra főleg a Zene ütős és húros hangszerekre, a Csodálatos mandarin és a zongoraversenyek), Stravinsky (mindenekelőtt a Tűzmadár), Erik Satie (a Gnossiennes és a Gymnopédies), a modern jazzból Miles Davis, a külső szemlélőnek sokszor elviselhetetlenül kaotikus, mégis egyetlen univerzális harmóniába áramló John Coltrane, Mahavishnu John McLaughlin (a Mahavishnu Orchestrával, önállóan és a Shaktival egyaránt) kelet-nyugati kanyargós keresztútjai, vagy Jan Garbarek szemérmesen érzékeny szaxofon-futamai. A kortárs repetitív zenéből nélkülözhetetlen Philip Glass (főleg a Koyaanisqatsi), vagy a rock-on belül ugyanezt az irányzatot követő King Crimson számos darabja, főleg a Larks Tongues in Aspics és a Starless. Ezek számomra nem csupán belső megnyugvást hoznak, hanem alkotókedvemet is serkentik, sokszor olyan gondolatokat hoznak a felszínre, önmagamról és a világról, amelyek még számomra is meglepőek.
