Clapton még két évig akar turnézni

Ha hinni lehet Eric Claptonnak, még két évig lesz úton, utána már csak lemezről, esetleg kivételes koncerteken hallhatjuk őt. A Rolling Stone-nak adott interjúban ugyanis a Lassúkezű bejelentette, hogy – követve barátja és mestere, J.J.Cale, az After Midnight és a Cocaine szerzője példáját – 70 éves korában abbahagyja a turnézást. A kerek születésnapot pedig 2015 március 31-én ünnepli.

Clapton szerint nem maga a koncertezés a macera, hanem az utazás. „Mindig is utáltam a bevándorlási hivatalokat, a biztonságiakat, akik figyelmeztetnek arra, hogy elfelejtettem levenni az övemet, vagy hogy aprópénz van a zsebemben. Elegem van abból, hogy megkérnek, álljak félre” – mondta a gitárlegenda félig tréfásan. Ugyanakkor elismerte, hogy a továbbra is szeret élőben játszani, és hogyha a turnéállomások között nem lennének nagy távolságok, nem is lenne semmi baj. Ez a világhírnév átka…

Clapton, aki éppen 50 éve, 1963-ban, alig 18 évesen kezdte pályafutását a Yardbirds-ben, mindig is a sokat turnézó és koncertező muzsikusok közé tartozott. Már a Creammel és első önálló bandájával, a Derek and The Dominoes-zal is folyton úton volt, aztán szólópályáját is nagy turnék, híres fellépések tarkították. Ezért is készülhetett annyi remek koncertfelvétele. Szerencsére mi magyarok is hallhattuk őt élőben, 2006-ban a Budapest Arénában, és elmondhattuk, hogy egy ereje teljében lévő, bölcs muzsikust hallottunk.

Mindenesetre Clapton egyelőre nem pihen. Március 12-én jelenik meg 21. szólóalbuma, az Old Sock, majd egy tavaszi amerikai aréna-turnéra indul, amelynek része lesz áprilisban a Crossroads Guitar Festival a New York-i Madison Square Gardenben.

GNL

The blues master who stuck out of the crowd: Rory Gallagher

Bisquit faced, sleepy-eyed young Irish man, mostly wore checkered shirts, holding a battered, hot-melodious solo guitar, followed by a fossil Vox or Fender amp. The blues fans can figure out we are talking about Rory Gallagher today.

The six-string and 12 rhythms master, the eternal boy who thought only music was important and not being a star, one of rock's most attractive personalites who was loved by the public, died of loneliness. He would be 65 years old on March 2nd, but 18 years ago, forever put his instrument down.

On January 22nd 1985, He who raged that day in the Budapest Sports Hall will never forget that night. There were a few thousand of us who waited fifteen years for this meeting and the start was delayed. Then it turned out that it was not some star tantrum: Rory’s vintage pre-amp got weak, and he needed that sound, as it turns out thats what sounded very Rory like. The organizers offered him a new one, but the musician was adamant. Finally, they fixed it, Gallagher got pumped up and didn’t stop for  3 hours: there was rock and roll, slow blues, acoustic block - Mark Feltham divine harmonica - said the bottleneck and the whiskey-soaked voice, which would make a black wool gatherer jealous, while Rory was barely even 20.

The Taste of Dublin 1967 belonged to the The great British blues boom’s last Golden Bough, with some Hamburg detours - transferred its headquarters to London, went to the Marquee Club and with their two studio albums rock history was written. In an era when Eric Clapton, Peter Green, Jimmy Page, Mick Taylor, Kim Simmonds pushed the blues on the island nation, the Taste (1969) and On The Boards (1970) album on a sour-mouthed Irish boy with a barely $ 100 in 1961 's "sunburnt" Fender Stratocasterrel could produce a new one.

He was in the world of melody blues gently, subtly woven into the birthplace of softer, gentler melodies, loved the quiet, almost meditative pause for the record player to fall apart after the almost beastly dynamics. Unfortunately, the Taste  belonged to the short-lived Miracles (with Sugar Mama, Blister On The Moon, Born On The Wrong Side of Time, What's Going On, Morning Sun, Eat My Words, you can live without them, but it is not worth it... ), Rory wanted to do it all by himself, and his companions, Richard McCracken and John "Gypsy" Wilson were not just any musicians. After the 1970 Isle of Wight concert he was so unsatisfied with the team's work so he broke up the band. (Fortunately, they released two albums, and, of course, Taste became the pirate publishers favorite....).

In the remaining quarter century of his life Rory tirelessly played on, mostly as a trio - sometimes had a keyboardist and a harmonica player by his side – his music became more rock like, but his roots were never forgotten. He had memorable studio albums (Rory Gallagher, 1971, Deuce, 1971, Top Priority, 1979, Defender 1987 Fresh Evidence, 1990), but really he was in his element on stage, the 1972 Live in Europe, and the 1974 Irish Tour is compulsory maternial! (There are a few of us who have listened to the CD of the January 22nd 1985 party too ...). There were also great milestones in his solo career: Messing With The Kid, Going To My Hometown, I, m Not Awaken Yet, Just A Smile, Shadowplay, Follow Me, A Million Miles Away ... concerts were his everything and in a way they were his doom. He never found his perfect match, he put all of his energy into music. Over the years he drank more and more while his fear of flying grew. He was given sedatives, which mixed with alcohol slowly destroyed his liver. He underwent a liver transplant, but his body rejected the foreign liver. The biggest Irish bluesman died on June 14th 1995.

Rory Gallagher's memory isn’t only perserved by his fans. His home of Cork named a music library after him, in 1997 he also received a square and a statue in the town. A bronze replica of his famous guitar decorates a corner of Dublin’s Temple Bar. The corner of the memorial was inaugurated by the Mayor of Dublin himself. His life-size bronze statue stands in his hometown of Ballyshannonban since 2010, where they have a blues festival every summer in his honnor.

A blues-mester, aki kilógott a sorból: Rory Gallagher

Zsemleképű, álmos szemű ír fiatalember, jobbára kockás ingben, kezében egy ütött-kopott, dögös-dallamosan szóló gitárral, mögötte egy ásatag Vox vagy Fender erősítővel. A blues-rajongók már ennyiből is rájöhetnek, hogy ma Rory Gallagherre emlékezünk.

A hat húr és a 12-es ritmusok mestere, az örök kisfiú, akinek csak a zene volt a fontos, a sztárlét soha, a rock egyik legrokonszenvesebb egyénisége, akit imádott a közönsége, mégis a magányba halt bele, március 2-én lenne 65 éves, de már 18 évvel ezelőtt örökre letette hangszerét.

1985. január 22. Aki aznap ott tolongott-tombolt a Budapest Sportcsarnokban, soha nem felejti el azt az estét. Voltunk néhány ezren, akik már másfél évtized vártunk erre a találkozásra, és a kezdés csak késett. Aztán kiderült, hogy nem holmi sztárhisztiről volt szó: Rory egyik muzeális előerősítője elfáradt, már pedig neki arra a hangzásra szüksége volt, hiszen attól szólt igazán „Rory-san” a gitár. Kínáltak neki a szervezők egy másikat, hiába, a zenész hajthatatlan volt. Végül megbütykölték, Gallagher belelendült és abba se hagyta 3 órán keresztül: volt ott rock and roll, lassú blues, akusztikus blokk – Mark Feltham isteni herflijével – szólt a bottleneck és az a whisky-áztatta hang, amelyet már akkor megirigyelt volna egy öreg gyapotszedő néger, amikor Rory még 20 is alig volt.

A nagy brit blues-boom utolsó aranyágához tartozott a Taste, amely 1967-ben Dublinból – némi hamburgi kitérővel - Londonba tette át a székhelyét, átlendültek a Marquee klub kötelező ugródeszkáján, és két stúdiólemezükkel rock-történelmet írtak. Egy olyan korszakban, amikor Eric Clapton, Peter Green, Jimmy Page, Mick Taylor, Kim Simmonds nyomták a bluest a szigetországban, a Taste (1969) és az On The Boards (1970) albumokon egy tejfeles szájú ír fiú egy alig 100 dollárért vett 1961-es „napégette” Fender Stratocasterrel újat tudott mutatni. Ő ugyanis a blues dallamvilágába finoman, alig észrevehetően szőtte bele szülőföldje lágyabb, szelídebb melódiáit, szerette a csendes, már-már meditatív intermezzókat, hogy aztán utána szétessen a lemezjátszó a szinte vadállati dinamikától. Sajnos a Taste is a rövid életű csodákhoz tartozott (a Sugar Mama, a Blister On The Moon, a Born On The Wrong Side of Time, a What’s Going On, a Morning Sun, az Eat My Words nélkül lehet élni, csak nem érdemes…), Rory túlságosan maga akart csinálni mindent, pedig társai, Richard McCracken és John „Gypsy” Wilson sem voltak akármilyen zenészek. Az 1970-es Wight-szigeti koncertjük után annyira elégedetlen volt a csapatmunkával, hogy rögtön feloszlatta a bandát. (Szerencsére kiadtak belőle két lemezt is, és természetesen a Taste is kedvence lett a kalózkiadóknak…).  

Rory élete hátralévő negyedszázadban fáradhatatlanul játszott tovább, többnyire trióban – néha egy-egy billentyűst vagy szájharmonikást vett magához – zenéje rock-osabbá vált, de a gyökereket soha nem felejtette el. Voltak emlékezetes stúdiólemezei (Rory Gallagher, 1971, Deuce, 1971, Top Priority, 1979, Defender, 1987, Fresh Evidence, 1990), de igazán a színpadon volt elemében, az 1972-es Live in Europe, és az 1974-es Irish Tour kötelező tananyag! (Vagyunk azért páran, akik már CD-ről hallgathatjuk azt a bizonyos 1985. január 22-i bulit is…). Szólópályájának is akadtak nagyszerű mérföldkövei: Messing With The Kid, Going To My Home Town, I,m Not Awaken Yet, Just A Smile, Shadowplay, Follow Me, A Million Miles Away…Mindene volt a koncertezés, és valahol ez lett a végzete. Soha nem találta meg élete párját, a zenébe ölte minden energiáját. Az évek múltával egyre többet ivott és közben valósággal paranoiás félelem vett rajta úrrá a repüléstől. Nyugtatókat kapott, amelyek az alkohollal vegyítve lassan tönkretették a máját. Májátültetést hajtottak végre rajta, de szervezete kivetette magából az idegen testet. A legnagyobb ír bluesman 1995. június 14-én meghalt.

Rory Gallagher emlékét nem csupán a rajongók őrzik szomorú szeretettel. Otthona, Cork róla nevezett el egy zenei könyvtárat, már 1997-ben teret és szobrot kapott a városban. A dublini Temple Bar egyik sarkát híres gitárjának bronzmása díszíti. Az emléksarkot maga Dublin főpolgármestere avatta fel. 2010 óta életnagyságú bronzszobra áll szülővárosában, Ballyshannonban is, ahol tiszteletére minden nyáron blues-fesztivált tartanak. 

The rumors were paid better than the blues

There are bands in pop-rock stories that have decades of musical careers behind them without changing their name, while their music has nothing to do with what they started off with. A typical example of this is Fleetwood Mac, which began with blues, but was most successful as a pop band. Now, the team which has seen many storms celebrates their pop career.

In the February of 1977 Fleetwood Mac's Rumours album appeared, one of the most successful albums of all time. Songs such as The Chain, Second-hand News, Dreams, Don’t Stop and the most popular Go Your own way are heard on the album. To date, more than 40 million copies have been sold, and can be heard on such hits as The Chain, Second-Hand News, Dreams, Do not Stop and the most popular, Go Your Own Way. This last one entered the Rock and Roll Hall of Fame and achieved 120th place out of the 500 songs that are considered pillars of the genre (500 Songs That Shaped Rock and Roll). Album of the year Grammy winner, chosen by Rolling Stone, Rumours recieved 25th place as the best album.

When Rumours was released, the original Fleetwood Mac only had the two eponymous members of the band play in the band which was founded exactly 10 years earlier: the tall drummer Mick Fleetwood and John McVie bass player. The two had previously appeared in John Mayall Bluesbreakers with one of England's best blues guitarist, the slightly mad Peter Green, but Mayall didn’t tolerate alcohol abuse or drugs, he dropped all three of them. This was good for everyone, because Bluesbreakers went on new ways and British blues boom was increased by a great team. With the tiny Jeremy Spencer, guitarist, and supplemented by a third guitarist, Danny Kirwannel, FM – Next to Robert Johnson and Elmore James classics processed under everlasting songs were handed down to us, such as Black Magic Woman (which is more well known by Santana, but the original is no dog..), Need Your Love So Bad, the Oh Well, Rattlesnake Shake, which they sometimes performed with 20-30 minute improvisations (you can hear a good example of this in the February 1970 recording, published in 2004 triple album Live In Boston). But we can thank them for some psychedelic gems such as the Albatross, Man of the World and, above all, The Green Manalishit. Then, in 1970, Peter Green and Jeremy Spencer "snapped" and began a five-year comings and goings in the band. Finally, in 1975 they formed a success team, with two married couples, who later divorced, but the pop-business kept them intogether. McVie married the certified singer-keyboardist Christine Perfect from Chicken Shack, and signed the American singer and guitarist Lindsay Buckingham, and his sweetheart, the lovely and beautiful voice Stevie Nicks. This was a recipe for success, which culminated in Rumours, with completely different music. The original Fleetwood Mac fans, of course, didn’t like it, but remained in the minority ...

The Rumours now, a little late for the original 35 year anniversary luxury spending, celebrates the band’s biggest success with 4 CD’s, a DVD and two LP’s. You can hear the original music on the four CD’s, and the various versions of the songs from that period including unreleased recordings. On the DVD’s you can see details from the 1977 U.S. tour and a 30-minute documentary film by Michael Collins, the band's former cameraman​​.

A pletykák jobban fizettek, mint a blues

Akadnak a pop-rock történetben olyan bandák, amelyek ugyan több évtizedes pályafutást tudhatnak maguk mögött ugyanazon a néven, de zenéjük egy idő után már köszönőviszonyban sincsen azzal, amivel elindultak. Ennek tipikus példája a Fleetwood Mac, amely a blues-ban született, de legnagyobb sikerét már pop-zenekarként érte el. Most ez utóbbit ünnepli a sok vihart látott csapat.

1977 februárjában jelent meg a Fleetwood Mac Rumours című albuma, minden idők egyik legsikeresebb lemeze. A mai napig több mint 40 millió példányt adtak el belőle, és olyan slágerek hallhatók rajta, mint a The Chain, a Second-hand News, a Dreams, a Don’t Stop és a legnépszerűbb, a Go Your Own Way. Ez utóbbi bekerült a 120. helyen a Rock and Roll Hall of Fame 500 olyan dala közé, amelyeket a műfaj alappillérének tekintenek (500 Songs That Shaped The Rock and Roll). Az év lemezének választott Grammy-díjas Rumours a Rolling Stone örökranglistáján minden idők 25. legjobb albumaként szerepel.

Amikor a Rumours megjelent, az eredeti Fleetwood Macből már csak a két névadó játszott az éppen 10 évvel korábban alapított bandában: a hórihorgas Mick Fleetwood dobos, és a basszusgitáros John McVie. Ők ketten korábban John Mayall Bluesbreakers-ben szerepeltek együtt Anglia egyik legjobb blues-gitárossal, a kissé őrültnek tartott Peter Greennel, de a zenekarában sem alkoholizálást, sem kábítószerezést nem tűri Mayall mindhármuknak kitette a szűrét. Végül mindenki jól járt ezzel, mert a Bluesbreakers új utakat járt be, a brit blues-boom pedig erősödött egy nagyszerű csapattal. Az aprócska Jeremy Spencer gitárossal, majd egy harmadik gitárossal, Danny Kirwannel kiegészülve a FM – Robert Johnson és Elmore James-klasszikusok feldolgozása mellett olyan örökbecsű dalokat hagyott ránk, mint a Black Magic Woman (amely ugyan Santanától ismertebb, de az eredeti se kutya..), a  Need Your Love So Bad, az Oh, Well, a Rattlesnake Shake, amelyet koncerteken néha 20-30 perces improvizációkkal tarkítottak (ennek kiváló példáját hallhatjuk az 1970 februárjában felvett, 2004-ben kiadott Live In Boston tripla albumon). De nekik köszönhetünk néhány pszichedelikus gyöngyszemet is, mint az Albatrosst, a Man of The World-öt és mindenekelőtt a The Green Manalishit. Aztán 1970-ben Peter Green és Jeremy Spencer egyaránt „bekattant”, és megkezdődött egy öt éven át tartó jövés-menés a bandában. Végül 1975-re alakult ki a nagy sikercsapat, két házaspárral, akik később elváltak ugyan, de a pop-biznisz összetartotta őket. McVie feleségül vette a Chicken Shack-ből igazolt Christine Perfect billentyűs-énekest, és leigazolták az amerikai Lindsay Buckingham énekes-gitárost, valamint kedvesét, a bájos és szép hangú Stevie Nicks-et. Ezzel meg is volt a sikerrecept, amely a Rumours-ban csúcsosodott ki, gyökeresen más zenével. Az eredeti Fleetwood Mac-rajongók persze befogták a fülüket, de kisebbségben maradtak…

A Rumours most, kissé lekésve az eredetileg a 35. évfordulóra szánt luxus-kiadással, 4 CD-vel, 2 DVD-vel és egy LP-vel ünnepli a zenekar legnagyobb sikerét. A négy CD-n az eredeti zenék, a dalok különböző változatai és az abból az időből származó kiadatlan felvételek hallhatók, valamint az egyes számok születési folyamata követhető nyomon. A DVD-ken az 1977-es amerikai turnéból láthatunk részleteket, valamint egy 30 perces dokumentumfilm, amelyet Michael Collins, a zenekar egykori operatőre készített. 

David Bowie and Iggy Pop's Berlin years to be made into film biopic 'Lust For Life'

 The pair's legendary collaborative years in 1970s West Berlin, which led to Bowie's trilogy of albums 'Low', 'Heroes' and 'Lodger' and Pop's 'The Idiot' and 'Lust For Life' will be captured in the film, according to The Hollywood Reporter.

 British producers Altered Image have teamed up with Berlin-based Egoli Tossell Film to co-produce the biopic. Gabriel Range (Death Of A President) is reported to be directing the film with Robin French – wro write BBC comedy Cuckoo lined up to write the screenplay.

 "[Lust for Life] is not a traditional rock biopic, for no-one dies at the end," Egoli Tossell said in a statement, adding that the main character of the film will not be the pair themselves, more the divided city of West Berlin itself – which became a creative hub for artists and activists of all kinds in the 1970s.

 Bowie shocked fans and the media alike on January 8, his 66th birthday, when he broke his decade-long musical silence by unveiling a brand new track and accompanying video, 'Where Are We Now?', and announced that a new album, titled 'The Next Day', would follow in March.

Source: Rolling Stone Magazine

David Bowie és Iggy Pop nyugat-berlini évei életrajzi filmen

Fontos és visszahozhatatlan kultúrtörténeti korszakból készül életrajzi film: David Bowie és Iggy Pop Nyugat-Berlinben töltött éveit elevenítik meg Lust For Life címen. Ez volt a címe Iggy 1977-ben készült második szólóalbumának.

A mai nemzedék számára Nyugat-Berlin már történelem, 40 évvel ezelőtt azonban a Berlini Fal által kettéosztott város nyugati fele, amelyet körülvett a kommunista Német Demokratikus Köztársaság, e különlegesen neuralgikus helyzetéből adódóan valóságos paradicsoma volt az avantgárd alkotóknak, filmeseknek, képzőművészeknek (a graffiti itt vált önálló művészetté) és nem utolsósorban a zenészeknek. Számos angolszász zenész is itt töltött hosszú és termékeny éveket, lélekben összekötve az 1920-as évek Berlinjének dekadenciáját (mint például Lou Reed tette azt a Berlin című lemezével, vagy később Nick Cave, aki Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében is szerepelt) a modern vibrálással. Így került a városba a mindig új ihleteket kereső David Bowie, aki valószínűleg pályafutása legmélyebb lemezeit készítette el híres trilógiájával, a Low-val, a Heroes-zal és a Lodger-rel és Iggy Pop, aki a Stooges-korszak lezárásával önállóan kezdett dolgozni. A két nyugtalan muzsikus hamarosan egymásra talált, Bowie segédkezett Iggy lemezfelvételeinél a The Idiotban, majd a Lust For Life-ban, dalokat is írt neki, amelyek közül a Tonight és a China Girl később az ő előadásában is híres lett.

„A Lust For Life nem tipikus rock-életrajz, senki nem hal meg a vébén”  - erősítette meg Egoli Tossell producer. A rendező Gabriel Range lesz, a film igazi hőse pedig nem a két muzsikus, hanem inkább a kettéosztott város.

Bowie az idén januárban nagy meglepetést okozott híveinek új dalának bemutatásával és a márciusra várható The Next Day című albumának bejelentésével. A „Sovány Fehér Herceggel” kapcsolatos legújabb hír, hogy fel akarták kérni az angliai X-Factorban való közreműködésre, de Bowie úgy döntött, nem csinál hülyét magából…

GNL

Joshua Tree Spider Named After Bono

A newly-identified species of spider living in California's Joshua Tree National Park has been named after Bono

Biologist Jason Bond of Auburn University in Alabama recently discovered 33 new species of trapdoor spider, with three of them found in the Mojave Desert landscape that gave its name to U2's 1987 album. Bond named two of those spiders after Native American tribes and called the third A. bonoi after the U2 frontman, who also wrote the score for the musical Spider-Man: Turn Off the Dark.

Bond has named previous spider discoveries for Angelina Jolie, Barack Obama and Stephen Colbert. In 2007, he named a spider after Neil Young. "I really enjoy his music and have had a great appreciation of him as an activist for peace and justice," he said of Young.

Rolling Stone Magazine

Pók keresztapja lett Bono

Újabb megtiszteltetés érte Bonót: a U2 frontemberéről pókot neveztek el.

Mielőtt arra próbálnánk asszociálni, hogy mi az összefüggés az ír énekes és a nyolclábú között, eláruljuk: Jason Bond biológus, az alabamai Auburn egyetem biológusa a közelmúltban 33 új pókfajtát fedezett fel, közülük hármat a kaliforniai Mojave sivatagban. Közeledünk? Igen, ugyanis itt az áll a Joshua Tree nemzeti parkban az bizonyos fa,  amely a U2 1987-es klasszikus albumának a címét adta. E három pókból kettőt indián törzsekről nevezett el a tudós, míg a harmadik kapta az A.bonoi nevet.   Bond persze emlékezett arra is, hogy Bono (eredeti nevén Paul Hewson) írta a Pókember egyik epizódjának a filmzenéjét. (Turn Off The Dark).

A kutatónak úgy látszik, az a mániája, hogy hírességek nevét adja az által felfedezett pókoknak. Angelina Jolie-ra, Barack Obamára és Stephen Colbert-re is keresztelt egy-egy példányt. 2007-ben már megtisztelt egy rockert is, mégpedig Neil Youngot. Indoklásképpen azt mondta, hogy „imádja a zenéjét és nagyra becsüli őt, mint a béke és az igazság aktivistáját”. Hogy mi köze ennek a pókokhoz, ne kérdezzék. Lehet, hogy David Bowie, aki Ziggy Stardustként a Marsbéli Pókokkal érkezett a Földre, túl egyszerű lett volna?

Lehet, hogy A.bonoi is egy épp olyan híres lesz, mint Lucy? Az 1974-ben Etiópiában felfedezett australopithecus-lelet ugyanis azért kapta ezt a nevet, mert Donald Johansonnak és régésztársainak a feltárás közben a Beatles Lucy In The Sky With Diamonds-át hallgatták.

GNL

George Harrison aurája és belső fényei

„Nem lép ki az ajtón

és világot megismer,

nem néz ki az ablakon

és égi utat megismer;

mennél messzebb megy,

annál kevesebbet ismer;

ezért a bölcs

nem jár, hanem megismer,

nem néz, hanem megnevez,

nem cselekszik, hanem végbevisz.”

(Lao Ce: Az út és az erény könyve 47. – Weöres Sándor fordítása)

E bölcs szavak hangzanak fel George Harrison 1968-ban megjelent dalában, a The Inner Light-ban. Abban az évben, amikor már végleg lezárult a Beatles indiai „zarándoklata” és bár az együttes egyik legtermékenyebb alkotó korszakát jelentették a Maharishi Mahesh jógi risikesi asrámjában eltöltött hetek, az ősi tanítások a legmélyebben George-ot érintették meg. Illett is hozzá a meditáció, a befelé fordulás, mert ő volt az együttesben a „nyugodt” ember, aki szelídséget, derűt árasztott, miközben nagyon következetesen alakította ki saját hangját, zenei világát. Sajnos immár 12 éve róla is csak múlt időben beszélhetünk: 2001. november 29-én, alig 58 évesen elvitte őt a pusztító kór. Az idén február 25-én még mindig csak 70 éves lenne.

https://www.youtube.com/watch?v=jZZ96J_PVbk

George-ot sokan alulértékelték annak idején a két zseni, John Lennon és Paul McCartney mellett, holott ő a maga szerény módján legalább olyan jó és eredeti muzsikus volt. Szólógitárosként nem arról volt nevezetes, hogy széttépte a húrokat, de futamai mindig a helyükön voltak, annyit tett bele, amennyit kellett. Hallgassuk csak szólóit az And I Love Her-től egészen a Dig A Pony-ig, vagy abban a hármas kavalkádban, amelyet az Abbey Roadon a The End-ben ad elő John-nal és Paullal! És George-nak a két nagyágyú mellett (akik, mint tudjuk, ahogy haladt előre az idő, egyre ritkábban dolgoztak együtt, inkább csak szerzői jogi okokból szerepeltették a Lennon-McCartney védjegyet) önálló dalszerzői stílusa lett, rögtön megismerhetők dallamvezetései a Don’t Bother Me-ben, az I Need You-ban, az If I Needed Someone-ban. Ne feledjük, övé a Revolver maróan szatirikus nyitódala, a Taxman is!

https://www.youtube.com/watch?v=Maz9ddxEQnM

India már ekkor beszüremkedett az ő zenei világába, a Love You Too-val, később a Within You and Without You-val és a már említett The Inner Light-tal alkotott igazi „világzenei” gyöngyszemeket. De vajon emlékszünk-e pszichedelikus kísérleteire, a Wonderwall című filmzenére, vagy az olyan dalokra, mint a Blue Jay Way (Magical Mystery Tour), vagy az Only A Northern Song?

https://www.youtube.com/watch?v=Sl6GvY4b1pk

Természetesen ha George Beatles-kori szerzői munkássága kerül szóba, három dal megkerülhetetlen: a While My Guitar  Gently Weeps szívbe markoló, ereszkedő harmóniái, a Something szerelemféltése, és benne az a gyönyörű, el-elmélázó szóló, és a Here Comes The Sun akusztikus szemérmes játszadozása. És  én még hozzájuk tenném a White Album kevésbé ismert, meditatív hangulatú Long, Long, Long-ját is…

https://www.youtube.com/watch?v=XH6oEK_8pXI&feature=related

Talán nem véletlen, hogy a Gombafejűek feloszlása után ő volt az, aki először eszmélt. Kimaradt az áldatlan és a fiúkhoz méltatlan marakodásokból, és szép csendesen kijött egy remekművel, az All Things Must Pass-szal, amelyben feltette a koronát addigi zeneszerzői életművére, szövegei pedig egyre inkább tükrözték spirituális útkeresését az Isn’t It a Pity?-től a Beware of Darknessig. A nagy sláger persze a My Sweet Lord lett, de vannak ennél erősebb töltésű dalok is, mint a Bob Dylannel közösen írt I’d Have You Anytime, a lírai a Behind The Locked Door és a Run of The Mill, a címadó elmélkedés és a Hear Me Lord himnikus magaslatai. És az igazi meglepetést az okozta, hogy a tripla album harmadik korongja a lemez rangos közreműködői, többek között Eric Clapton és új bandájának, a Derek and The Dominoes-nak tagjai, Ginger Baker, Stevie Winwood, Gary Brooker jammelését tartalmazza. George-dzsal már akkor is szívesen játszottak együtt a kollégák – ezért is tudta összehozni könnyen 1971-ben a Bangla Desh-koncertet – és később is szívesen beszállt, lemezen és turnén egyaránt afféle szerény háttéremberként a legjobbakhoz: Bob Dylanhez, a Dire Straits-hez, Carlos Santanához, és Claptonhoz.  Clapton külön történet: már az utolsó Cream-lemezen is játszott George a Badge című közös kompozíciójukban, aztán jött a „Layla”-affér – Eric elszerette George feleségét, Patti Boydot – de barátságukat még ez sem tudta kikezdeni. Közben a többi Beatle-lel is ápolta a szakmai múltat: Ringo Starral kölcsönösen játszottak egymás lemezein, és George ott volt utánozhatatlan gitárhangjaival John Lennon Imagine-jének több dalában is.

Kár, hogy az All Things Must Passt George később sosem tudta felülmúlni. Szólópályája egyenetlen volt – akárcsak a többi Beatle-é! – a legemlékezetesebb albumai az 1981-es Somewhere In England és a főleg az 1987-es Cloud Nine voltak, amely leginkább emlékeztetett a Beatles-idők hangulatára, és nem csupán a klipen is nagy sláger When We Was Fab című dallal. De izgalmas kísérlet volt számára a Travelin’ Wilburys szupercsapat, Dylannel, Jeff Lynne-nel, Tom Petty-vel és Roy Orbisonnal country-s, rockabilly-s stílusával. Ez jelentette George zenei pályafutásának lezárását – stúdiólemeze már csak halála után jelent meg, Brainwashed címmel, fia, Dhani produceri munkájával. A 90-es években Paullal, Ringóval és Sir George Martinnal részt vett a Beatles Anthology munkálataiban, szerepelt a lemezzel és a könyvvel egy időben készült dokumentumfilmben is. Filmproducerként is működött közel három évtizeden át, legemlékezetesebb munkája a Monty Python Brian élete című „szentségtörő” filmje volt, amelyet 1978-ban egyetlen produkciós cég sem mert vállalni, de olyan népszerű filmekhez is adta támogatását, mint az Időbanditák, a Mona Lisa, vagy az Apócák a pácban.

https://www.youtube.com/watch?v=Kxr3tV-ieyY

George Harrison élete utolsó éveit a rákkal való küzdelem sötétítette el. 1997-ben gégerákot diagnosztizáltak nála, a halálát végül agydaganat-áttétellel súlyosbodott tüdőrák okozta. 1999-ben ráadásul még egy merényletet is túlélt: őt is, mint John Lennont, egy elmebeteg rajongó támadta meg, több késszúrást ejtett rajta, de ezt még túlélte.

Modern nyugati világunk sokat köszönhet George-nak az indiai kultúra, hit- és életfilozófia megismerésében. Először még a Help! című film bahamai forgatásán találkozott egy indiai guruval, majd megismerkedett a nagy szitárművésszel, Pandit Ravi Shankarral, akinek tanítványa lett, és bár nem vált a klasszikus indiai hangszer mesterévé, örök barátságot fogadtak egymásnak.  Harrison már 1966-ban elzarándokolt Indiába, majd társaival együtt Maharishi Mahesh jógi vezetésével próbálkoztak meg a meditáció elsajátításával. Később George is eltávolodott a gurutól és hamarosan a Krishna-tudatú közösségek híve és támogatója lett. 1969-ben találkozott a vallásalapító Bakhtivedanta Szvámi Pradhupadával, akinek közel egy évtizeden át tanácsadója is lett. E hitből táplálkozva lett vegetárius is. Élete végén vagyona nagy részét a Krishnásokra hagyta. Európaiak között ritka tisztességben részesült: hamvait a hinduk szent folyójába, a Gangeszbe szórták…

Göbölyös N. László

George Harrison‘s aura and inner lights

„Without going out of my door,
I can know all things on earth
without looking out of my window, 
I can know the ways of heaven.

The farther one travels
the less one knows
the less one really knows.

Without going out of your door,
You can know all things on earth
without looking out of your window,
you can know the ways of heaven.

The farther one travels
the less one knows
the less one really knows.

Arrive without travelling,
See all without looking,
Do all without doing.“

These wise words are heard from George Harrison in his song released in 1968, The Inner Light. In that year, the Beatles finally completed their Indian "pilgrimage," and even though the band's most prolific creator of this era was the weeks spent in the Maharishi Mahesh Yogi risikesi ashram and the ancient teachings, it mostly affected George and deeply touched him. Meditation and introspection suited him for he was the “calm” man in the band who radiated gentleness, serenity, while very consistently developing his own voice and musical world. Unfortunately for 12 years now, we can only speak of him in past tense: On November 29^th 2001, at the age of just 58 a devastating disease took him. He would only be 70 years old on February 25^th this year.

 https://www.youtube.com/watch?v=jZZ96J_PVbk

 Many people underestimated George, at that time next to the two geniuses, John Lennon and Paul McCartney, although in his own modest way he was at least as good as the original musicians. As a lead guitarist he was not famous for tearing up the strings, but his performances were always in place, he gave it his best. Just listen to his solos from And I Love Her to Dig A Pony, or in the triple cavalcade Abbey Road and The End he performs with John and Paul! And George, next to the two big cannons (who, as we know, as we move forward in time, rarely worked together, rather for copyright reasons, they were Lennon-McCartney's trademark) his independent songwriting style was soon recognizable in Don’t Bother Me,  I Need You and in If I Needed Someone. Remember, he has the Revolver Maroon satirical opening song, Taxman, too!

 https://www.youtube.com/watch?v=Maz9ddxEQnM

 India has already entered his musical world, with Love You Too, later with Within You and Without You, and with the already mentioned The Inner Light he created true "world music" gems. But do we remember the psychedelic experiments of the Wonderwall soundtrack, or songs like Blue Jay Way (Magical Mystery Tour), or the Only A Northern Song?

 https://www.youtube.com/watch?v=Sl6GvY4b1pk

 Of course, if George's Beatles-era writings comes into play three songs are inevitable: While My Guitar Gently Weeps, the heartrending, descending harmonies of Something, and the beautiful solo on Here Comes The Sun. And I would even add the White Album, less well-known, meditative mood Long, Long, Long.

https://www.youtube.com/watch?v=XH6oEK_8pXI&feature=related

 Maybe it is no coincidence that after the dissolution of the mushroom heads he was the one who first apprehended. He stayed out of the boys’ unfortunate and unworthy quarreling and quietly came out with a great masterpiece, All Things Must Pass, with which he raised the crown to the previous compositional oeuvre; his texts increasingly reflected his search for a spiritual journey from Isn’t It a Pity? to Beware of Darkness. My Sweet Lord, of course became the big hit, but there are stronger songs, like the co-written by Bob Dylan I'd Have You Anytime, the lyrical Behind The Locked Door and Run of the Mill, the title track contemplation Hear Me Lord hymnal heights. The real surprise was the triple album's third disc the albums’ prominent contributors, including Eric Clapton, and his new band, Derek and The Dominoes's members includes Ginger Baker, Stevie Winwood and Gary Brookers’ jammings. Georges’ colleagues liked making music with him- that is why he was able to easily put together the Bangla Desh concert in 1971- and later joined with pleasure both the tour and album as the modest background man with the best: Bob Dylan, Dire Straits, Carlos Santana and Clapton. Clapton separate story: George already played on the last Cream album, the joint composition called Badge, then came the "Layla" affair - Eric won over George's wife, Patti Boyd - but even this couldn’t mess with their friendship. Meanwhile, he nursed his professional past with the other Beatle: they played mutually on each other’s albums with Ringo Starr, and there was George's inimitable guitar sounds with John Lennon's Imagine in numerous songs.

It’s a pity that later George couldn’t surpass All Things Must Pass. His solo carrier was uneven-just like the rest of the Beatles!- The most memorable albums were of the 1981's Somewhere In England and especially the 1987 Cloud Nine reminds us of the Beatles atmosphere, and When We Was Fab which wasn’t only a big hit on the clip. But the Travelin’ Wilburys super team was an exciting experiment for him, with Dylan, Jeff Lynn, Tom Petty and Roy Orbison’s rockabilly country style. This was the closing of George's musical career – his studio album appeared only after his death, entitled Brainwashed, with his son Dhani’s work as producer. In the 90s, he participated in the Beatles Anthology works with Paul, Ringo and Sir George Martin; he was featured in the documentary film, which was made at the same time as the album and the book. He also worked as a film producer for nearly three decades, his most memorable work was Monty Python's Life of Brian " sacrilegious " film, which not one production company dared to undertake in 1978, but he gave his support to such popular films as the Time Bandits, the Mona Lisa, and Nuns on the Run.

 https://www.youtube.com/watch?v=Kxr3tV-ieyY

 George Harrison spent his last years darkened by his struggle with cancer. In 1997, he was diagnosed with throat cancer, it got worst with a brain tumor and he eventually died of lung cancer. In 1999, moreover, he survived an assassination attempt: an insane fan, like in John Lennon’s case, attacked him; he received multiple stab wounds, but survived.

Our modern western world owes a lot to George, introducing the Indian culture, beliefs and philosophy of life. First, he met an Indian guru at the Bahamas on the set of Help! then he met the great sitar artist, Pandit Ravi Shankarral and became his disciple, although he didn’t become a master of the Indian instrument they became eternal friends. Harrison went to India in 1966 and attempted to master Maharishi Mahesh Yogi’s meditation methods with his companions. Later George stepped away from the guru and decided to support and become an advocate of the Krishna communities. In 1969, he met the founder of the religion Bakhtivedanta Swami Pradhupada and became his advisor for nearly a decade. Due to this belief he also became a vegetarian. He left most of his fortune to the Krishna’s at the end of his life. Being a European, he received a rare and righteous scattering of his ashes into the holy river of the Hindus, the Ganges…