Bayern Media Group

A vinil köszöni,  jól van és felfelé ível

Azt tartja a régi mondás, hogy akinek a halálhírét költik, az hosszú életű lesz, minél többször terjesztik, hogy meghalt, annál tovább fog élni. Ha ez így igaz, akkor a rock és vinil-lemezek örök életűek lesznek.

Mindkettőnek már évtizedekkel ezelőtt feladták az utolsó kenetet, a károgók azóta sem hallgatnak el, miközben a rock fája egyre újabb hajtásokat hoz, miközben törzse nemesedik, a vinil pedig népszerűbb mint valaha.

A piaci adatok önmagukért beszélnek. A brit vinilpiac például 2012-ben 70%-os növekedést mutatott.  Miként az Entertainment Retailers Association (ERA) statisztikájából kiderül, e hanghordozó-formátum nem tavaly támadt fel, hanem az elmúlt 5 évben folyamatos növekedést mutatott. 2008-ban még 1,1 millió font volt az eladott vinilek piaci értéke, 2011-ben már 3,4 millió, tavaly pedig 5,7 millió!

Kim Bayley, az ERA főigazgatója szerint a növekedés oka, hogy miután sokan leírták a vinilt, most ismét érdeklődni kezdenek iránt, másrészt pedig jót tett neki a CD hanyatlása.

Azért ez így túlságosan leegyszerűsítettnek tűnik. Alighanem fontos szerepe van ebben annak, hogy megdőlt a CD „örökkévalóságában” való hit, miként a különböző elektronikus hanghordozók sem képesek ugyanazt az élményt adni, mint a vinilek. Hangzásban sem, de érzékelési élményben még kevésbé. Mint ahogyan az e-könyv sem szorítja ki egyelőre a hagyományos nyomtatott könyveket, mert az embereknek szükségük van a természetes kontaktusra, a tapintásra, a jellegzetes szagra, még azt is megkockáztatom, hogy a lemez forgásának, a barázdák kavalkádjának látványára.

Jó négy és fél évtizeddel ezelőtt kezdtem el a vinilek gyűjtését, és bár rengeteg műsoros kazettám és még legalább annyi CD-m is van, a legszívesebben ma is a vinileket húzom elő, belélegzem előbb a borítót, majd magát a lemezt, óvatosan két tenyerem éle közé veszem a korongokat, letörlöm róluk egy szarvasbőrrel a port, és a 40 éves lemezek is úgy szólnak, ha nem jobban, mint újkorukban – dinamikusan, dögösen, ha kell, egy kicsit „koszosan”. A titok valahol itt lappang…

GNL

 John Cameron Fogerty duettezik

Wrote A Song For Everyone – nagy kedvenc volt ez a lassú blues a 60-as évek végén (és azóta is) a maga nemes egyszerűségében, líraiságában, amely a tiszta gitárokból és egy erőteljes, rekedtes, mégis zengő hangból áradt. Az előadó az a csapat volt, amelynél jobban senki sem tudta vegyíteni a rock and rollt, a bluest, a soult, a country-t és a rockabilly-t – remélem, semmit nem hagytam ki: a Creedence Clearwater Revival, az énekes-szerző-szólógitáros pedig John Cameron Fogerty.

Akkortájt, és utána még sok-sok évig nem is számított az az amatőr-zenekar, amelyik ne nyomott volna valami „Kredencet”, persze azt a hangzást visszaadni nem volt egyszerű, de a banda legjobb számai, a Who’ll Stop The Rain, a Proud Mary, a Bad Moon Rising, a Hey Tonight, vagy a Marvin Gaye-féle I Heard it Through The Grapewine feldolgozása mindenkinek megdobogtatták a szívét.

A nagy négyes – John, bátyja, az 1990-ben elhunyt Tom, Stu Cook és Cosmo Clifford – 1971-ben bomlott fel, Tom nélkül két évig még trióban nyomták, de  azért hiányzott belőle a jó kis ritmusgitár. John volt az, aki tovább vitte a CCR örökségét szólólemezeivel, amelyek közül a legnagyobb sikert az 1985-ös Centerfield és a 2004-es Déjá Vu aratta. A muzsikus, aki május 28-án ünnepli 68. születésnapját, e jeles dátumot egy duett-albummal ünnepli, amelynek éppen a Wrote A Song For Everyone címet adta.

A album ötlete John feleségétől, Julie-tól származik. Egy éve dolgozott rajta nagy örömmel, mert így, mint a Rolling Stone-nak elmondta, végre együtt zenélhetett néhány kedvenc muzsikustársával.

Az egyik első dal, amit felvettek, a Vietnamban harcoló amerikai katonák egyik hajdani kedvence, a Fortunate Son volt, ebben a Foo Fighters volt a partnere. A címadó dalban Tom Morelloval nyomja együtt, a Who’ll Stop The Raint Bob Segerrel, a Born on The Bayou-t Kid Rock-kal. A Lodi családi vállalkozás: két fiával, Shane-nel és Tylerrel készítette a felvételt.

Fogerty turnéval is erősíteni fogja új albumát. Tavaly voltak olyan koncertjei, amelyeken egy az egyben lejátszott olyan régi albumokat, mint a Bayou Country, vagy a banda legjobbja, a Cosmo’s Factory. Egyelőre még nem döntötte el, nincs ellenére, de még gondolkodik, hogy melyik CCR-albumot elevenítse fel. Csupán az utolsó, a Mardi Gras (1972) nem jöhet számításba, mert azt már Tom nélkül vették fel és nem is szerette igazán. És azért szólópályáján is akadnak olyan albumok, amelyek – nemcsak szerinte – kiállták az idő próbáját.

GNL

John Fogerty's All-Star Duets Album Due in May

 John Fogerty will release his long-awaited duets album Wrote a Song for Everyone on May 28th, with contributions from Foo Fighters, Zac Brown Band, My Morning Jacket, Bob Seger and Jennifer Hudson and Allen Toussaint. Fogerty has been working on the project for the past year. "I think it was an idea from my wife Julie," he told Rolling Stone last year. "I saw it as a great opportunity to play with some of my favorite musicians."

He teamed up with the Foo Fighters for "Fortunate Son" very early in the process. "It's not wildly different or exotically different from the original," Fogerty said. "But energy-wise it's a lot closer to what the Foo Fighters sound like, just the swagger of thing. People tend to say that Creedence was a roots rock & roll band, I don't know that that was really true, but 40 years later it seems like a good fit. Led Zeppelin was just getting going, and the volume hadn't really been turned way up yet the way it would be a little later with arena bands of the Seventies and Eighties."

Fogerty will support the disc with a tour. Some of his concerts last year featured complete performances of the Creedence albums Bayou Country and Cosmo's Factory. It's unclear if he'll revive that concept this year, but Fogerty told Rolling Stone that he's open it. "That turned out to be a really wonderful idea," he said. "Most of the albums are in the running, expect for maybe that very last one by Creedence. I never really enjoyed that one too much. It was certainly made under difficult emotions and circumstances. There are also a few albums in my solo career that have stood the test of time. So the concept is interesting."

Here's the complete track listing for Wrote a Song for Everyone.

1. "Fortunate Son" (with Foo Fighters)

2. "Almost Saturday Night" (with Keith Urban)

3. "Lodi" (with Shane Fogerty and Tyler Fogerty)

4. "Mystic Highway" (John Fogerty solo)

5. "Wrote a Song for Everyone" (with Miranda Lambert feat. Tom Morello)

6. "Bad Moon Rising" (with Zac Brown Band)

7. "Long as I Can See the Light" (with My Morning Jacket)

8. "Born on the Bayou" (with Kid Rock)

9. "Train of Fools" (John Fogerty solo)

10. "Someday Never Comes" (with Dawes)

11. "Who'll Stop the Rain" (with Bob Seger)

12. "Hot Rod Heart" (with Brad Paisley)

13. "Have You Ever Seen the Rain" (with Alan Jackson)

14. "Proud Mary" (with Jennifer Hudson feat. Allen Toussaint and the Rebirth Brass Band)

Source: Rolling Stone Magazine

Alvin Lee hazament

Ritka dolog, hogy egy koncerten a közönség a legjobban a buli végét várja, miközben egész este jól érzi magát. A Ten Years After esetében azonban ez gyakorta előfordult, hiszen az az őrület, amit az I’m Going Home-ban előadtak, felülírta az egész estét. Így volt ez Woodstock-ban, ahol a hivatalos lemezre és a filmbe egyaránt ez a közel 10 perces csúcs-rock and roll került be, és így volt ez mindaddig, amíg a banda abszolút vezére, Alvin Lee a színpadon volt.

Egészen 2013. március 6-ig.

I’m Going Home. Hazamegyek. Alvin Lee, bár volt családja, négy és fél évtizede úton volt. Utolsó lemeze, a tavaly megjelent Still On The Road To Freedom is ezt sugallta, zenei gyökerei előtt tisztelegve. Éppen az idén lett volna 40 éve, hogy első szólólemezét elkészítette On The Road To Freedom címmel, olyan társakkal, mint Stevie Winwood, Jim Capaldi, Mick Fleetwood vagy George Harrison. Most végleg hazament. Egy rutinműtét verte ki kezéből a pengetőt.

A rock egyik szerény, kedves, a zenét mindenek fölé helyező egyénisége ment el. A Ten Years After hangos, erőszakos rock-blues-ával már négy évtizede beírta magát a műfajba, de tudott szvingesen is játszani, sőt, voltak szép lírai dalai is. A Love Like A Man, a Help Me, a Woke Up This Morning, az I’m Coming On „döge”, az epikus I Can't Keep From Cryin'  Sometimes, a szerelmes Thing About The Time vagy a Circles hagyatékának talán legértékesebb dalai. No és persze az I’m Going Home, annak ezerféle kavalkádjával, betétjével, egyvelegével.

Alvin, Ten Years Afterrel, vagy anélkül, elsősorban élőben volt elemében. A TYA 1973-as Recorded Live-ját régóta a legjobb rock koncertlemezek között tartják számon. Pedig a csak 2001-ben kiadott felvétel, az 1970-es Fillmore East-i koncert mellett, rajta a 16 perces Help Me-vel, a Recorded Live csupán „maszatolás”. És aki egyszer is látta élőben játszani Alvint – szerencsére többször is járt nálunk, a legnagyobb bulija az 1994-es Eurowoodstock volt – és megragadta gitárjátékának az a féktelen életöröme, az magával hordozza az élményt élete végéig.

Jó néhány éve, hogy Alvin és a Ten Years After útjai végleg kettéváltak, a régi banda új gitárossal nyomja, ők is jártak már nálunk is. Egyik barátom többször csábított is, hogy hallgassuk meg őket együtt. Sosem álltam kötélnek: nekem Ten Years After nem létezik Alvin Lee nélkül.

Amikor egy ilyen muzsikustól kell elbúcsúzni, mint amilyen Alvin volt, mindig hálát adok az emberi lángelmének, amely ha nem is az egész embernek, de a hangnak megtalálta az örökkévalóságot. Sokan vannak már odaát az ő nemzedékéből – sajnos túlságosan is jó bandákat lehetne összeállítani belőlük – de hangjukat, hangszereik zengését itt hagyták nekünk. 

Alvin Lee went home

It is rare that the audience at a concert can’t wait for the party to end, while enjoying themselves all night. In the case of Ten Years After, however, this happened often due to the frenzy, that they performed at I'm Going Home overwrote the entire evening. This was the case in Woodstock, where both the film and the official record of nearly 10-minutes peak was rock and roll, and so it was, as long as the absolute leader of the gang, Alvin Lee was on stage.

Until March 6th 2013

I'm Going Home. Alvin Lee, although, had a family, he spent four and a half decades on the road. His last record, last year's Still On The Road To Freedom implied the same thing while tributing to his musical roots. It would have been 40 years now that he finished his first solo album titled On The Road To Freedom, with partners like Stevie Winwood, Jim Capaldi, Mick Fleetwood and George Harrison. He went home for good. A routine surgery beat the pick out of his hand.

One of rocks most humble and kind individuals, someone who placed music above all, left us. He entered the genre four decades ago with Ten Years After, but he could also play swing, and even had nice poetic songs. The Love Like A Man, Help Me, Woke Up This Morning, 'I'm Coming On, the epic I Can’t Keep From Cryin' Sometimes, the lovely Thing About The Time Circles are perhaps the most valuable songs of his heritage. And of course the many mixes of I'm Going Home.

Alvin, was in his main element when he performed live with or without Ten Years After. The TYA 1973 live Recording has been among the best rock music records. But the only record released in 2001, next to the 1970-Fillmore East concert with the 16 minute Help Me, the Recorded Live is just a "smudge". And who ever saw Alvin play live - fortunately he was here several times, his biggest party was the 1994 Eurowoodstock - grabbed the joyful sound of his guitar and had an experience of a lifetime.

It has been several years since Alvin & Ten Years After finally parted ways, the old band has a new guitarist, they have been here to perform as well. One of my friends tempted me a few times to listen to them with him. For me Ten Years After doesn’t exist without Alvin Lee.

When you have to say goodbye to such a musician like Alvin, I always give thanks to human genius, which, if not the whole person, but found the sound of eternity. There are many already out there from his generation – unfortunately too many good bands could be compiled from them - but they left their voices and chanting instruments to us.

Jimi Hendrix between Hell and Angels

People, Hell and Angels is the title of the album, which is almost 43 years after the death of Jimi Hendrix, another addition to his universal art. Cleaned from several decades of piracy and music bungling, the disc presents the studio recordings between 12, 1968 and 1969 as Jimi imagined those experiments in the context of which the unsurpassed Electric Ladyland double LP, which he began with.

The Experience Hendrix edition carrying the Jimi legacy appeared on March 5, it has more recordings that have been added from other versions that have been known in previous semi-official publications, definitively refutes the still living misconceptions that he was an instinctive talent, in fact, he was an artist who knew the gift he recieved from God and consciously tried to take advantage of this when he was left to work in peace. Despite all appearances, the stage wasn’t what he lived for, it was the studio, where only his own expectations and the joys of creation.

The People, Hell and Angels is pure music, which certainly is not the virtuosity, but also the composition and harmony dominates. It is likely, however, that Hendrix would have further polished and enriched them if he would have had more time to reveal his skills and join it with the rapidly developing sound technology.

The record was assemled by Jimi’s former technician, Eddie Kramer and John McDermott, the artist’s half-brother and heir, with the help of Janie Hendrix's watchful gaze. The title itself was a future album which Jimi invented which would have been one of the stops on his search for a new path. With musicians who stepped put of the pop-rock genres frameworks.

There are many surprises on the disc, even for those who have followed since 1970, posthumous editions. The Earth Blues is not at all similar to the version that is the album released in 1971, Rainbow Bridge. Also a special kind of recording is Somewhere, the March 1968 recording, in which Stephen Stills plays bass and Buddy Miles plays on the drums. On the Let Me Love You song Jimi duets with saxophonist Lonnie Youngblood, with whom he often played together before Chas Chandler discovered him in 1966. In his Easy Blues instrumental fantasy he duels with guitarist Larry Lee.

Two pieces, the Isabella and the Villanova Junction were heard in Woodstock​​. The latter, which is a mere two-minute fragement on the record was a longer, slower, melancholic improvisation in the movie that was made about him. The last scenes of the movie consisted of the festival goers wobbling from exhaustion in the the mud and debris-covered field, it was one of the best moments of the rock cinema.

The sound of freedom in his music stayed here, four and a half decades later, the strings of Jimi Hendrix.

Jimi Hendrix Pokol és Angyalok között

People, Hell and Angels: ez a címe annak az albumnak, amely közel 43 évvel halála után újabb adalékkal szolgál Jimi Hendrix univerzális művészetéhez. Megtisztítva immár több évtizedes kalózkodástól és zenei kontárkodásoktól, a lemez úgy mutat be 12, 1968 és 1969 közötti stúdiófelvételt, ahogyan azokat maga Jimi képzelte el azoknak a kísérleteknek a keretében, amelyet az Electric Ladyland című, máig felülmúlhatatlan dupla LP-vel elkezdett.

A Jimi örökségét gondozó Experience Hendrix kiadásában március 5-én megjelent album, amelynek több felvétele más változatokban már ismert a korábbi félhivatalos kiadványokból, véglegesen cáfolja azt a még mindig élő tévhitet, mely szerint ösztönös, megzabolázhatatlan tehetség volt: valójában olyan művész volt, aki tudta, hogy milyen isteni adomány birtokosa, és ezt tudatosan igyekezett minél jobban kihasználni, amikor hagyták nyugodtan dolgozni. Minden látszat ellenére nem a színpad volt a lételeme, hanem a stúdió, ahol csak a saját magával szembeni elvárások, az alkotás örömei számítottak.

A People, Hell and Angels letisztult zene, ahol végképp nem a virtuozitás, hanem a kompozíció, az összhangzat, az elmélyültség dominál. Valószínű azonban, hogy Hendrix még tovább csiszolta, gazdagította volna őket, ha lett volna ideje a benne lakozó tudást felszínre hozni és egyesíteni a rohamosan fejlődő hangtechnikák vívmányaival.

A lemezt Jimi egykori technikusa, Eddie Kramer és John McDermott állította össze a művész féltestvére és örököse, Janie Hendrix vigyázó tekintetével erősítve. A címet még maga Jimi találta ki egy leendő lemezének, amely útkereséseinek egyik állomása lett volna, olyan zenészek közreműködésével, akik kiléptek a pop-rock műfaj keretei közül.

Sok meglepetés van a lemezen, azok számára is, akik végigkövették 1970 óta a posztumusz kiadásokat. Az Earth Blues például egyáltalán nem hasonlít arra a változatra, ami az 1971-es Rainbow Bridge albumon megjelent. Ugyancsak különleges gyöngyszem a Somewhere 1968 márciusi felvétele, amelyen Buddy Miles dobol és Stephen Stills basszusgitározik. A Let Me Love You-n Jimi Lonnie Youngblood szaxofonossal duettezik, akivel gyakran játszott együtt még mielőtt 1966-ban Chas Chandler felfedezte őt.  Az Easy Blues instrumentális fantáziájában Larry Lee gitárossal vív párbajt.

Két darab, az Izabella és a Villanova Junction elhangzott Woodstock-ban is. Az utóbbi, amely e lemezen egy alig két percnyi töredék, a nagy fesztiválon egy hosszabb, lassú, melankolikus improvizáció volt, amely a róla készült filmen az utolsó kockák alatt szólt: a  kimerültségtől támolygó utolsó hallgatók távozása a sárral és szeméttel borított mezőről, a rock-mozi egyik legtorokszorítóbb pillanata volt.

A zenében megszólaló szabadság azonban itt maradt, négy és fél évtizeddel később is, Jimi Hendrix húrjain.

GNL 

The Billboard list modernized with YouTube

Once upon a time hit lists all over the world were set up based on record sales and what was heard on the radio. That is what one of the most prestigious journals in the U.S. Billboard did for 55 years. It is, however, little today, when the big stars are trying to distribute their records on-line (even in the 90s, David Bowie was the pioneer, and almost 10 years later, Radiohead started this process), we cannot ignore the songs that appeared on the World Wide Web. That is why Billboard decided at the end of February: in the future, in order for a song to become a "hit" they will take into consideration YouTube downloads and shares.

Bill Werden, the editor in chief of Billboard confessed about having negotiations with YouTube for the past two years. The magazine's editors didn’t stand by; they modernized the lists by considering the Spotify music service site’s clicks.

The decision was felt immediately, as the first head of a new Hot 100 Brooklyn DJ Baueer’s dance song jumped, the Harlem Shake, which was released in May 2012, and became popular once again thanks to the YouTube visits. The new system is good for Rihanna as well, whose song titled Stay jumped from 57^th place to third in a week due to YouTube clicks.

The new list will reflect the real popularity better than before. It can help new talent appear, because anyone can upload anything. A funny clip isn’t necessarily about money, and if the creator can find enough people to share it, an unknown person can become a star around the world. They won’t have to worry about labels and studios. And what about those "unofficial" (less elegant "pirate") recordings which despite the prohibitions, fans steadily make at thrilling concerts and upload on YouTube a few hours after the party? Because if those downloads should be included, if a big band really takes off, then the list will be unimaginable. 

A Billboard-lista YouTube-bal korszerűsödik

Hajdan a slágerlistákat a lemezeladások és a rádióbeli elhangzások alapján állították össze mindenütt a világon. Ezt tette 55 éven át az egyik legtekintélyesebb szaklap, az amerikai Billboard is. Ez azonban kevés ma, amikor már a nagy csillagok is egyre-másra próbálkoznak lemezeik on-line terjesztésével (még a 90-es években David Bowie volt az úttörő, majd csaknem 10 évvel később a Radiohead nyomán indult be e folyamat), nem lehet figyelmen kívül hagyni a világhálón megjelent dalokat sem. Éppen ezért a Billboard február végén úgy döntött: a jövőben ahhoz, hogy egy dalból „hit” legyen, a YouTube-letöltéseket, illetve megosztásokat is számításba veszik.

Bill Werde, a Billboard főszerkesztője bevallotta, hogy már két éve folytak erről a tárgyalások a YouTube-bal. A magazin szerkesztői addig sem ültek ölbe tett kézzel, mert már korábban azzal modernizálták a listákat, hogy a Spotify zenei szolgáltató oldal kattintásait is figyelembe vették.

A döntés azonnal éreztette hatását, mert az első új Hot 100 élére egy brooklyn-i DJ, Baueer dance-dala, a Harlem Shake ugrott, amely 2012 májusában jelent meg, és éppen a YouTube-látogatások révén lett ismét nagyon népszerű. Jót tett az új rendszer Rihannának is, akinek a Stay című dala egy hét alatt a YouTube-klikkek nyomán az 57. helyről a 3.-ra ugrott.

Az új lista feltétlenül jobban tükrözi majd a valós népszerűséget, mint az eddigiek, miközben újabb csapásként könyvelheti el azt a lemezipar. Segítheti új tehetségek feltűnését is, hiszen bárki bármit feltölthet, egy szellemes klip nem feltétlenül pénzkérdés, és ha sikerül elegendő megosztót találnia az alkotónak, akár az ismeretlenségből világsztárrá válhat, nem kell kiadóknál, stúdióknál kilincselni. És vajon mi lesz azokkal a „nemhivatalos” (kevésbé elegánsan „kalóz”) felvételekkel, amelyeket minden tilalom ellenére folyamatosan készítenek a rajongók egy-egy izgalmas koncerten, és azok rendszerint a buli végét követő néhány órán belül mert fent is vannak a YouTube-on? Mert amennyiben azokat a letöltéseket is beszámítják, akkor ha egy nagy banda igazán beindul, a listán kő kövön nem marad…

Eric Clapton: 'When I'm 70, I'll Stop Touring'

'The struggle is the travel,' the guitarist tells Rolling Stone in new interview

 Eric Clapton is about to release his 21st solo album, Old Sock, on March 12th and head out on a spring U.S. arena tour, including the guitarist's Crossroads Guitar Festival at Madison Square Garden in April. See him when you can: in a new interview with Rolling Stone, Clapton reveals his touring days are winding down.

"The bit onstage, that's easy," Clapton, 67, tells senior writer Brian Hiatt. "If I could do that around my neighborhood, that would be great. You have guys in Texas that play their circuit, and it keeps them alive. But for me, the struggle is the travel. And the only way you can beat that is by throwing so much money at it that you make a loss. So the idea is I'm taking a leaf out of JJ [Cale]'s book: When I'm 70, I'll stop. I won't stop playing or doing one-offs, but I'll stop touring, I think."

Hiatt notes that Clapton has always hated dealing with immigration officials. "And security," Clapton adds. "I never get it right. I forget to take off my belt, or I have change in my pocket. Next thing I know, 'Can you come over here please?' I just don't want to do that anymore," he says with a laugh.

Source: Rolling Stone Magazine