Bayern Media Group

Pink Floyd, Simon and Garfunkel Recordings Added to Library of Congress

 Just in time for its 40th anniversary, Pink Floyd's Dark Side of the Moon has been chosen for preservation by the Library of Congress, along with hits by Simon and Garfunkel, Chubby Checker and the soundtrack to Saturday Night Fever. They're among 25 recordings being added to the National Recording Registry for their cultural, artistic and historic importance, The Associated Press reports.

Pink Floyd's 1973 album, which received the highest number of public nominations for the registry, spent more than 700 weeks on the Billboard albums chart. The library called it a "brilliant, innovative production in service of the music."

Paul Simon wrote "The Sound of Silence" about the 1963 assassination of John F. Kennedy, and while the song initially flopped as a single in 1964, an edited version the following year became a hit that helped anchor Simon and Garfunkel's career. Simon later performed the tune in 2011 to mark the anniversary of 9/11.

"When you look at the little mesh, wire microphone . . . and you address people on the other side of the mic, you hope that your performance will be special, and you hope that it will have lasting power," Garfunkel said in response to the song's inclusion.

Checker had a Number One hit in 1960 with "The Twist," which the library said became a symbol of energy and excitement in the Sixties. 

Shakespeare Green Day-módra

Az még hagyján, hogy egy alterock-neopunk banda dalaiból Broadway-musical legyen, de hogy ugyanennek a bandának a frontembere még egy Shakespeare-adaptációhoz is dalokat írjon, az már kiveri a biztosítékot. Legalábbis ezt remélik a szó jó értelmében a Yale egyetem Repertory Theater-jében.

A nevezett szerző Billie Joe Armstrong a Green Day-ből a darab pedig az Ezek a papírlövedékek (These Paper Bullets), amely nem más, mint William Shakespeare Sok hűhó semmiért című vígjátékának rock and roll-átigazítása, amelynek világpremierjét 2014 márciusában tartják.

A darab, amelyet Rolin James adaptált és Jackson Gay rendezett, egy liverpooli bandának londoni romantikus és zeneipari kalandjait mutatja be. 

Armstrongnak nem ez az első színházi munkája. Három évvel ezelőtt már nagy sikert aratott a Broadway-n az American Idiot című musical társszerzőjeként. A darab a Green Day eddigi legnagyobb sikerű, 2004-ben megjelent, egészségesen nyert, politikailag „inkorrekt” albumán alapul, annak idején az iraki háború és a George W. Bush képviselte amerikai „neokon” irányzat ihlette. Az American Idiot főhőse egy bizonyos Külvárosi Jézus (Jesus of Suburbia), aki megéli az amerikai álom hanyatlását és összeomlását,  további szereplők pedig St.Jimmy és Kivagyte (Whatsername) nevű lázadók, akik eljutnak a Megtört álmok Boulevardjára (Boulevard of Broken Dreams).

Az immár veteránnak számító együttes, amely korábban sikerrel lépett fel Magyarországon is a Sziget-fesztiválon, ezekben a napokban kezdett újra turnézni, miután a 41 éves Billy Joe Armstrong részt vett egy elvonókúrán.

A produkció rangos mezőnybe kerül, mert a Yal Rep műsorán szerepel többek között Tennessee Williams A vágy villamosa és Dario Fo Egy anarchista véletlen halála című darabja is.

Billie Joe Armstrong to Write Songs for Yale Repertory Theater Show

By PATRICK HEALY

Billie Joe ArmstrongSteve Marcus/Reuters Billie Joe Armstrong

The Green Day frontman Billie Joe Armstrong will write new songs for Yale Repertory Theater’s production of “These Paper Bullets,” a rock ‘n’ roll updating of “Much Ado About Nothing” that will have its world premiere next March, the theater announced on Thursday.

The play, adapted by Rolin Jones (“The Jammer”) and directed by Jackson Gay, centers on a band from Liverpool dealing with romance and the music industry in London. The project marks a return to theater for Mr. Armstrong, who was a key creative force behind the 2010 Broadway musical “American Idiot,” which was based on Green Day songs, and who is resuming a band tour this month after treatment for substance abuse.

“These Paper Bullets” is one of six productions unveiled for Yale Rep’s 2013-14 season, which will include another premiere, “The House That Will Not Stand,” written by Marcus Gardley (“dance of the holy ghosts: a play on memory”) and directed by Patricia McGregor (“Hurt Village”). Mr. Gardley’s play, which will begin performances in April 2014, delves into the tribulations of a free woman of color and her three daughters in 1836 New Orleans.

The Yale Rep season will also feature productions of Tennessee Williams’s “A Streetcar Named Desire,” Caryl Churchill’s “Owners,” and Dario Fo’s “Accidental Death of an Anarchist,” as well as Meg Miroshnik’s play “The Fairytale Lives of Russian Girls,” which was a finalist for the 2012 Susan Smith Blackburn Prize.

Q&A: Alice Cooper Plans Classic Rock Covers Album

Alice Cooper has always incorporated covers into his live show, but the Rock and Roll Hall of Famer has never done an album of other's people music. He plans to change that soon by recording an album of songs inspired by his legendary onetime drinking club, the Hollywood Vampires, a group that included John Lennon, Keith Moon, Harry Nilsson and more.

Cooper himself has been sober for three decades. Thinking back to those early days of rock & roll excess he says, "It was another life." But he remembers it well, reflecting here on trying to save Jim Morrison, his healthy rivalry with guys like Iggy Pop, Lou Reed and David Bowie and his thoughts on young artists such as Justin Bieber. Cooper spoke with Rolling Stone at the John Varvatos charity event in West Hollywood last weekend.

You were just talking to Joe Perry earlier. I know you guys are old friends.

We did some writing together back in the Eighties for a movie and it happened to be at [manager] Shep [Gordon]'s house, which was one of the most haunted houses ever. And in the end, it's not like the movies, where you hear stuff in the basement and you say, "Let's go see what that is" – we both ran out of the house. We took off because it sounded like somebody moving furniture in the basement. And then Shep goes, "Oh, they wrote The Amityville Horror there." I went, "Oh, thanks, that's information I could've used before."

You have dates coming up with Marilyn Manson. Have you toured together before?

No. In fact, the very first time I met him was in Transylvania. It was the weirdest thing. We had jousted in the press before a little bit ,and we realized we were doing a show together in Transylvania, a big outdoor show, two miles from Dracula's castle. He walked by the dressing room and I said, "Hey, come here." We finally met face to face, and what we talked about was marriage, which was interesting. I've been married 37 years.

And after the tour you start the covers album?

We do a thing in our show, which is a tribute to Hollywood Vampires, my drinking club. And it was Keith Moon, John Lennon, Harry Nilsson, Micky Dolenz – a very eclectic bunch of drunks. Half of them are dead, so we do four songs in the show in tribute to them. We do "Break On Through," "Revolution," "My Generation" and Jimi Hendrix's "Foxey Lady." I just kind of said, "We've never done a covers album, let's think about that." So [Bob] Ezrin and I are kind of bouncing it around right now.

What are some of the wish-list songs?

I would keep it right to about '73, '74. I don't want to just go anywhere. I want to keep it right in that sort of drunk era, so it's specific. I would say "Break On Through," that's a really good rock track there. The other ones, think of it – Harry Nilsson, there's a lot of good stuff there that could be rocked out. I think of songs as being clay. Take a song like "Jump Into the Fire" and take that to a harder level, and that'll work.

When will the album be out?

I think it'll be out next year. When the tour's over in December then we'll go right in the studio.

Can you look back on that time now with perspective?

It was another life, honestly – a different life. Bernie Taupin and I are best friends, and Bernie was a vampire. He was a last-man-standing, good British drunk. And we sit and talk about it, both of us. I've been sober now 30 years, and I go, "It was another life." But it was all artists, and that was the cool thing about it. It was all guys that were competing with each other in a really good way. I wanted to hear Bowie's new album, I wanted to hear Iggy's new album, I wanted to hear Lou Reed's new album. To me, it was almost more of a theatrical movement than it was competition.

I had a conversation a couple of years ago with Nick Cave, and we were talking about people having to make their own mistakes.

I feel sorry for young bands. They don't have a chance to make mistakes. One strike and they're done. We got to make mistakes. We got to make albums that bombed right along with albums that were the Number Ones.

You also got to fuck up in public, but now the pressure is so great. Look at Justin Bieber – who didn't see that "rough week" coming?

He came into Phoenix, comes up on stage, turns his back to the audience and throws up. I said, in the press, "Justin, just as a note of professional rock & roll, never turn your back when you throw up. Let the audience see you throw up . . . Because that's a moment they're gonna remember." Make sure the lights are on you when you throw up. If he rides this thing out and still makes records, he's gonna be a seasoned artist in about 10 years, 'cause he makes good records now, but he's got to survive the next 10 years. The excess is gonna come at him so quick.

You got to make those mistakes. You survived it. But with so many public tales of those that didn't make it, what are your thoughts when you see someone like Amy Winehouse?

Hey, Jim Morrison – nobody could talk Jim Morrison out of dying. I was a drunk, but I was a lightweight compared to him, and nobody could talk him out of where he was going. Jim was gonna go there and that was it. Same with Amy. I don't think anybody could've talked Amy out of where she was going. The true artists are always out on a limb. They're always the ones that are just maybe gonna die.

How did you survive?

I had to wake up one morning and throw up blood and realize that was a pretty good sign God was saying, "That's about enough out of you. You could still rock & roll, but you're gonna have to do it a different way." Because I was dying. Doctor said, "You got two more weeks before you join Jimi, Jim and all the boys." I said, "I want to stick around and make records." So I had to stop. Same with Iggy, same with Lou, same with Steven [Tyler] and Joe. They're here because they got in the crossroads and made the right choice. If not, we would've been dead, all of us.

But, as you say, some of them couldn't be stopped.

I think the early guys, the Jim Morrisons, the Janis Joplins, just did not want to see 30. Twenty-seven was the expiration date. And it really came up a lot of times, 27, and I guess they said, "That's too close to 30, I'm just gonna burn out." First of all, rock & roll and heroin, it's not gonna work. Anything with a needle involved is not gonna work, and you add that to a little schizophrenia and a little bipolar, you got Syd Barrett and you got Brian Wilson. Two geniuses. Brian's producing and I've always loved him, I consider him a genius, but what could he have been doing now? He would've been doing amazing stuff. But on top of being schizophrenic and bipolar he's doing acid and speed. That's just like pouring coals on the fire.

Why do today's musicians do it?

It's some kind of defiance. "I know it's gonna kill me, but I'm gonna do it." I always tell kids, I can't think of one guy that I know that took a lot of drugs and sat back and said, "That was a good idea." Now, if they're still alive they're going, "OK, I wrote some good songs when I was smashed out of my mind, but I was really lucky to get through it."

Alice Cooper az ivócimborákra emlékezik

Alice Cooper ismét egyfajta rémálmot idéz fel, miként tette azt egyik legsikeresebb lemezével és show-jával, a Welcome To My Nightmare-rel (1975).  Most hamarosan egy olyan feldolgozás-albummal jelentkezik, amelynek ihletői részben egy 70-es évekbeli híres-hírhedt asztaltársaság, a Hollywood Vampires. A horrror-rock legnagyobb mestere is tagja volt ennek a kompániának, olyan nem kevésbé illusztris fazonok között, mint John Lennon, Keith Moon, Mickey Dolenz, a Monkees egykori dobosa,  Bernie Taupin, Elton John költőtársa és  Harry Nilsson.

A sors kegyetlen iróniája, hogy az említettek közül már csak Dolenz, Taupin és Alice van életben. Igaz, ő 30 éve letette a poharat.

Cooper, eredeti nevén Vincent Damon Furnier, aki február 4-én töltötte be 65. életévét, azért nem tagadja meg önmagát. Mielőtt stúdióba vonulna múltidézésre, közösen turnézik Marilyn Mansonnal, aki nem keveset merített az ő munkásságából. Az ifjú rémséggel egyébként először Erdélyben találkozott, elmondása szerint néhány mérföldre Drakula állítólagos kastélyától.

Cooper feldolgozás-lemezén az egykori haverok előtt tiszteleg olyan híres dalokkal, mint a My Generation, a Revolution, vagy Nilsson Jump into Fire-ja. De felidézi Jim Morrisont is a Break On Through-val, Jimi Hendrixet a Foxy Lady-vel. A producer is régi motoros: Bon Ezrin, akinek talán legnevezetesebb munkája a Pink Floyd The Wall-ja volt, de akihez 40 éves barátság fűzi. Ezrin gondozta ugyanis a nagy áttörést jelentő Love It To Death (1971) albumát.

Alice szerint az „egy másfajta élet volt”, de mivel művészek gyűltek körül az asztalnál, a közös ivászat kreatív is volt, mert versengtek egymással, kíváncsiak voltak arra, hogy mivel rukkol ki egyikük-másikuk. A muzsikus ugyanakkor nem irigyli a mai fiatal zenekarokat, mert szerintük nincs esélyük arra, hogy melléfogjanak. Elég egy baklövés és készek. Ők még megengedhettek maguknak egy-egy tévedést, attól még a következő lemezük number one lehetett.

Az ivászat kapcsán a Rolling Stone-nak adott interjúban szóba került Jim Morrison és Amy Whinehouse is. Szerinte mindketten annyira öntörvényűek voltak, hogy senki sem figyelmeztethette őket, hogy a vesztükbe rohannak. Neki szerencséje volt, mert egy reggel vért hányt. Az orvos figyelmeztette: még két hét és a többiek után megy. Ő pedig élni és zenélni akart. Nem volt ezzel egyedül: így cselekedtek olyan pályatársai is, mint Iggy Pop, Lou Reed vagy Steven Tyler, akik azóta is a pályán vannak.

Alice Cooper 1996-ban Budapesten is előadta horrorikus műsorát, előzőleg találkoztam vele. Jó kedélyű, önmagát ironikus távoltartással szemlelő zenész benyomását keltette. Amikor pályájáról, zenéjéről beszélt, mindig egyes szám harmadik személyben emlegette önmagát, hangsúlyozta, hogy Alice Cooper csak egy szerep. A nevet a telefonkönyvből választotta ki, sminkjét pedig több film ihletése adta, mindenekelőtt A mi történt Baby Jane?-nel (1962), amelyben Bette Davis egy álomvilágban élő, kamaszkori önmagához ragaszkodó, szánalmasan kifestett öregasszonyként jelenik meg…

Mindenesetre ez a szerep már rock-történelem. A Love It To Death  a 454. helyen szerepel a Rolling Stone minden idők legjobb 500-ja között. Az 1989-es Trash platinalemez lett. Eredeti csapatával 2011-ben bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be. (Kezdetben ugyanis Alice Cooper a zenekar neve volt). Sokak számára azonban a legizgalmasabb két Alice Cooper-album a két legelső volt, amelyet a bandát felfedező Frank Zappa lemezcégénél, a Straight/Bizarre-nál adtak ki. A Pretties For You (1969) és az Easy Action (1970) a maga morbid, pszichedelikus hangzásával ma rendkívül izgalmasnak, kiszámíthatatlannak tűnik. Akkoriban a kutyának sem kellett….

A vég előtt, végtelenül

Jim Morrison elpusztíthatatlan. Elvégre még decemberben is csak 70 éves lenne. Ezt megünneplendő, dokumentumfilm készül róla.

Ő állítólag csak 27 és fél évet élt, és szépen beilleszkedett az ebben a kritikus korban eltávozott nagy rock-csillagok közé. Csakhogy az ő állítólagos 27 és fél éves korában bekövetkezett halála körül még mindig vannak rejtélyek, amelyek valószínűleg nem is oldódnak meg soha. Jó egy évtizeddel ezelőtt még egykori zenésztársa, Ray Manzarek orgonista, aki a gitáros Robbie Kriegerrel viszi tovább a The Doors zenei örökségét, is úgy nyilatkozott, hogy ha valaki képes volt megrendezni saját temetését és örökre eltűnni, az csakis Jim Morrison lehetett volna. 2001-ben Manzarek még regényt is írt The Poet In Exile címmel, amely ezt a feltételezést erősítette. Mostanában már keveset beszélnek erről, nyilván úgy gondolják, hogy a városi legenda úgyis kiirthatatlan, akkor legalább ne táplálják tovább.

A Before the End: Jim Morrison Comes of Age című film munkálatai a napokban kezdődtek el és bemutatják a költő-énekes egész életét a korai évektől az 1971. július 3-án bekövetkezett (?) végig. Megszólal a filmben öccse, Andy, Gareth Blyth, a The Doors egykori roadja, régi barátok/ivócimborák, és belekerülnek eddig ismeretlen házi filmfelvételeket. A dokumentumfilmet Jess és Jeff Finn készítik.

Egy éven belül ez a második hasonló tényfilm Morrisonról és zenekaráról. Tavaly januárban jelent meg a Mr. Mojo Risin’, amely az utolsó közös album, az L.A. Woman születésének körülményeiről forgattak.

Kizárt volt, hogy a 70. születésnap kapcsán ne legyenek még további írott, hangos és vizuális megemlékezések, ismeretlen koncert-, film- és verstöredékek, amelyekből – szerencsére  - az elmúlt 42 évben jócskán jutott a világnak. Az év egyik szenzációja az a nagyszabású projekt, amelyet Jac Holzman, az Elektra Records nagyfőnöke irányított: a 82 éves producer vezetésével ugyanis egy nagy The Doors-antológiát készítettek iPad-re. Tizenkét külön könyvtárat hoztak létre, ezek között szerepel az együttes valamennyi albuma, az 1968-as európai turné, külön fejezet Jimről, és a halála utáni időszakról.  Holzman szép cikkeket talált neves szerzőktől, köztük Patti Smith-től és Hunter S. Thompsontól. Ne hiányozhat a gyűjteményből az 1969. márciusi miami incidens, ami miatt Morrisont perbe fogták „indecens viselkedés és nyilvános obszcenitás” címén: FBI-dosszié, Jim vallomása, törvényszéki iratok, eredeti hangfelvétel. Ezen kívül 44 rövid videó, fotók, és valamennyi dalszöveg. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy nemcsak a szuperkütyük tulajdonosai számára lesznek Morrison-ajándékok az év végéig, hanem azoknak is, akik még a hagyományos lemezeket és könyveket szeretik.

Jim Morrison Documentary Begins Production

'Before the End: Jim Morrison Comes of Age' looks into the late Doors singer's life

Jim Morrison will be memorialized in a new independent documentary that has started production. Before the End: Jim Morrison Comes of Age will give a look into the life of the late Doors singer, examining his early years through his untimely death in July 1971 at age 27. According to Deadline.com, Before the End will feature interviews with Morrison's family and friends, including his brother Andy Morrison and Doors roadie Gareth Blyth, as well as previously unseen home movies and photographs. Z-Machine filmmakers Jess and Jeff Finn are leading the project.

Morrison and the Doors have been the subject of numerous documentaries already. One recent example, Mr. Mojo Risin': The Story of L.A. Woman – a film about the Doors' final album with Morrison – was released in January 2012.

Jac Holzman Outlines Doors iPad App

In 2012, Björk, David Gilmour and Brian Eno were just some of the artists who took their music into the ever-expanding universe of the app, splicing conventional audio tracks with images, video and interactive content. The smartphone variations of these products have proved popular, but it's within the luxury, big-screen galaxy of the iPad and its surrounding moons that the 'Album As App' really comes to life.

The latest catalogue to experience the iPad upgrade is that of The Doors, a move driven by Elektra Records supremo Jac Holzman, a man who's always kept a weather eye on advances in music technology. Holzman spoke to MOJO about the Doors app, expanding on the possibilities of the music experience in 2013 and what's next for the good ol' long player. When the music's over, turn out the light? Not a bit of it, learns Ross Bennett

Let's start with the Doors app. How did that start?

Well, I've been in involved with a whole bunch of technology stuff over the years. I was chief technologist of Warner Communications, I did the CD implementation for the music group Cable and was one of three directors at Atari. I'm always interested in the point where the arts meet technology and how one can advance the other. I was looking at apps and the story you can tell through them. I thought that this would be great for The Doors 40th anniversary edition of L.A Woman so I got the go-ahead and started to work on the project. Then, as I got into it, I realized that this thing was much, much bigger.

What can we expect?

There are 12 sections: one devoted to each of The Doors' albums, one devoted to the 1968 European tour, there's a chapter on Jim and one devoted to the aftermath of his death. I also found wonderful Doors articles from Patti Smith and Hunter S. Thompson. We then asked 'how do you tell the story of the Miami incident [where Morrison was arrested onstage in March 1969 for alleged indecent exposure]?' We came up with the idea of doing it as an in-app graphic novel. We have the FBI files, Jim's testimony and reams of legal documents. You can also hear audio from the incident itself. In total, there are over 1400 items - 44 short videos, tickets, memorabilia, lots of photographs, all The Doors' lyrics. You can play 90 seconds of every track and if you have the song in your iTunes library you play the whole thing through the app. Then, of course, there are the social networking opportunities as well. All created by a team of six.

What does the proliferation of the app mean for the future of the album?

This process changed my view of the album. I'm a guy who has made albums from 1950 until the late '90s. As a result of the development of digital, the whole business has skewed towards the singles market and a number of people, some of whom I respect, think the album is irrelevant. I don't. A single tells you about the song, but it does not tell you a lot about the artist. When you begin to hear the motifs that weave in and out of an album you begin to see the shape of that person's approach to music. A lot of people have tried to emulate what an album is digitally. iTunes made a noble try at it. I don't think anybody has got it right, but the experiments we conducted while creating this app have led me to believe that we can now approach a piece of music from many different angles.

What's the most important thing you've learnt from creating The Doors iPad app?

Most people have a primary portal through which they acquire information and music. That may be predominantly auditory, but they will always want supplementary audio and visual cues. Which means you can really approach an album from any of these directions. If you put an album on shuffle, you'll hear it differently. You may hear bad juxtapositions, but then you'll also hear magical ones. I'm looking to offer as many perspectives as possible. I think multiple perspectives are the key. This app is a real experience.

Dylan, a festő

 „When  I Paint My Masterpiece” – jól ismert ez a régi Bob Dylan-dal. A rock leghíresebb trubadúrjáról tudjuk, hogy nemcsak versben, dalban erős, emlékiratai, a Krónikák vagy korábban regénye, a Tarantula, bizonyítják, hogy prózában is erős. Próbálkozott már színészettel (Pat Garrett és a Kölyök Billy), filmrendezéssel is (Renaldo and Clara), és az is köztudott, hogy régóta fest. Több lemezborítóját is ő maga alkotta, a leghíresebb talán a Self-Portrait, amely valóban önarcképét mutatja.

Most a milánói Palazzo Realéban nyílt meg a festő Dylan kiállítása, The New Orleans Series címmel.

Dylan gyakran emlegette, hogy legkedvesebb önkifejezési formája a festészet, a rajz. Ez a szenvedélye az 1966-os motorbaleset után alakult ki, amikor hónapokig ágyhoz volt kötve. Azóta szívesen rajzol turné közben, komponálás, versírás idején ihletét serkenti egy vászon előtt. Az Egyesült Államokban már többször volt kiállítása, többek között az egyik legnevesebb New York-i galériában, a Gagosianban, bár a kritika elég mostohán bánt vele. Európában először 2007-ben mutatta meg képeit a németországi Chemnitzben, a Kunstmuseumban.

A milánói tárlat 22 közelmúltbeli alkotását mutatja be, többségüknek az alapja olyan fotó volt, amelyek az 1950-es évek dekadens New Orleans-át mutatják be. Francesco Bonami, a kiállítás kurátora szerint Gauguin és a 20. századi amerikai figuratív festészet, köztük Edward Hopper és Rockwell Kent hatása érződik munkáin.

Az olasz sajtó vegyes érzésekkel fogadta Dylan kiállítását. Van, aki attól tart, hogy előbb-utóbb a legrangosabb galériák is hírességek „művészi kiruccanásainak” lesznek színhelyei, és ezeknek a kiállításoknak az értéket nem a művek, hanem az alkotó személye adja meg.

Dylan maga nem vett részt a kiállítás megnyitóján, csupán a már kész tárlatot nézte meg, majd – rá jellemzően – csendben távozott.

Bob Dylan múltja megjelenik hamarosan a Coen-fivérek legújabb filmjében. Az Inside Llewyn Davis című film, amit a tervek szerint az idén ősszel mutatnak be, az 1960-as évek elejének Greenwich Village-i életéről szól, és a főhős, Oscar Isaac, erősen emlékeztet Dylanre.

Dylan, the painter

"When I Paint My Masterpiece" – a well-known old Bob Dylan song. We know from rocks most popular troubadour that he is not only strong in poems, songs, memoirs, Chronicles, or the earlier novel, Tarantula, he proved to be strong in prose as well. He even tried acting (Pat Garrett and Billy the Kid), directing (Renaldo and Clara), and it is well known that he paints. He painted his own album covers, perhaps the most famous is his Self-portrait.

Dylan’s exhibition opened in Milan Palazzo Real titeled The New Orleans Series.

Dylan often mentioned that his favorite form of self-expression is painting and drawing. His passion formed after his motorcycle accident in 1966, when he was bedridden for several months. Since then he happy draws while touring, composing, writing, poetry, inspired by stimulating a canvas. He had several exhibitions in the United States, including one of the most prestigious New York galleries, the Gagosian, although criticism was quite harsh. He showed his paintings for the first time in Europe in 2007, in the German Chemnitz, Kunst Museum.

The Milan exhibition shows his recent 22 works, the majority of them were based on a photo which is decadent to the 1950s New Orleans. According to Francesco Bonami, the curator of the exhibition, Gauguin and 20th century American figurative painting, including Edward Hopper’s and Rockwell Kent’s impact is felt in the works.

The Italian press had mixed feelings about Dylan’s exhibition. There are some who fear that sooner or later the most prestigious galleries will exhibit celebrities works, only for their name and not for artistic talent.

Dylan did not attend the opening of the exhibition, he just looked at the finished exposition and - typical Dylan - quietly left.

Bob Dylan's past will soon appear in the Coen brothers' latest film. The Inside Llewyn Davis film, which is scheduled to be presented this autumn, it is about living in Greenwich Village in the early 60’s, and the main character, Oscar Isaac, strongly resembles Dylan.

Black Sabbath-lemez Ozzy-val 35 év után

Két szám jelzi a Black Sabbath új, június 11-én megjelenő albumát: a 13 – ez a címe – és a 35: ennyi idő telt el ugyanis azóta, hogy a black metal birminghami ősbandája utoljára eredeti énekesével, Ozzy Osbourne-nal készített stúdióalbumot.

A „történelmi” jelentőségű lemez produceréül napjaink egyik legkiválóbbját választotta a zenekar: az a Rick Rubin vigyázta a felvételeket, akinek életművében rapperek, rockerek, country-zenészek egyaránt szerepelnek, többek között producere volt a Metallicának is, amely pedig aligha jöhetett volna létre a Sabbath ihletése nélkül.

Találkozásukkal egy régi szerelem teljesedett be, hiszen Rubin 14 éves kora óta rajongója a bandának. Akkor 1977-et írtunk, és már csak egy éve volt az alapformációnak, a Tony Iommi-Geezer Butler-Ozzy Osbourne-Bill Ward négyesnek. 1978-ban jelent meg ugyanis a Never Say Die! című album, ami után Ozzy és a többiek útjai elváltak. Turnékon ugyan azóta többször összeálltak – 1998-ban például Budapestre is eljutottak, a Kisstadionban léptek fel (igaz, akkor Vinnie Appice, a nagy Carmine öccse dobolt) – de a stúdióba csak most jutottak el újra közösen.

„Úgy néz ki, mint egy guru, de pontosan tudja, mit akar” – mondta a hatalmas szakállat viselő Rubinról Ozzy.

A lemez azonban nem teljes ős-Sabbath-újjászületés. Bill Warddal ugyanis szerződéssel kapcsolatos nézeteltérések merültek fel, így a Rage Against The Machine dobosa, Brad Wilk szerepel vendégként a felvételeken. Úgy tűnik azonban, hogy sikerült azt az ultrakemény hangot megtalálni, ami a korai Sabbath-albumokat jellemezte, különösen az End of the Beginningben és a nyolc perces Age of Reasonben. „Nem tudom, mi történik a zenében. Feleségem mindenféle bandákat emleget, és fogalmam sincs, kikről beszél. Mi most is azt csináljuk, amit mindig” – mondta Ozzy egy közelmúltbeli interjúban.

Igazából a Sabbath alaphangja valahol mindig megmaradt a 35 év alatt is, csak éppen Ozzy kísérteties hangja hiányzott. Pedig nem lehet azt mondani, hogy tehetségtelen énekesek léptek a helyére: ott volt köztük Ronnie James Dio (talán a Heaven and Hell című 1980-as album az egyetlen, ami igazán méltó a nagy négyes felvételeihez), Ian Gillan (a Purple énekese később tévedésnek minősítette kirándulását), vagy Tony Martin (vele is fellépett a Sabbath Budapesten, 1993-ban). De Ozzy mégis más volt, megfoghatatlanabb, földöntúlibb, sötétebb, mint bárki más.

Bár Osbourne szerint az új lemez „sátáni blues” (kap majd a fejére a hivatásos erkölcscsőszöktől és ördögűzőkről!), az énekes úgy érzi, hogy nemcsak Tony Iommi rákbetegsége változtatta meg a zenekar, hanem ő maga is megváltozott. Már nem az őrült alkoholista, drogfüggő, aki a Never Say Die felvételei idején volt – vallja magáról. Sok mindent túlélt és még mindig itt van.

A Black Sabbath muzsikája pedig már rock-történelem. Nemrégiben a Rolling Stone olvasóinak szavazásán minden idők heavy-metal albumai között a 2. helyen végzett az 1970-ben megjelent Paranoid (Kell-e sorolni a kikerülhetetlen dalokat? War Pigs, Paranoid, Iron Man, Electric Funeral, Fairies Wear Boots…), a 3. pedig a néhány hónappal korábbi első album, rajta a címadó Black Sabbath-tal, az Evil Womannel, a The Wizard-dal. A lista első helyezettje amúgy a Sabbath-tanítvány Metallica, a Master of Puppets-szel…